Szívrablók

A sztori magja eléggé ötletes: egy olyan kis csapat működését láthatjuk, akik rosszfej pasikról választanak le helyes, de túlságosan elfogult lányokat, a családtagok, vagy barátok megbízásából. Duris (most Pierre) játssza a csábítót, a nővére és annak férje pedig a háttérmunkákat végzik, az életrajz-kutatást, az alany követését, stb..., illetve a színjátékoknál ők alakítják a mellékszerepeket (szerelő, recepciós, stb..). A szimpatikus ötlet ráadásul vicces jeleneteket tud szülni, mint például amikor egymás után bevágva látjuk, ahogy a többféle nemzetiségű, karakterű lány a Föld több pontján mennyire egyformán reagál Pierre felszabadító csábítására.

Ha adott egy főhős, akinek az a fő munkája, hogy levegyen lányokat a lábukról, vagyis effektíve nincs magánélete, akkor várható, hogy jön majd egy „kihívás”, egy vele egy kaliberű lány, akivel nem fog olyan könnyen boldogulni. A nagy falat most Vanessa Paradis képében (Juliette) érkezik, aki eddig a személyiségéhez hasonló karaktereket játszott, független, szabad, és öntörvényű fiatal lányokat (Angyalom, Lány a Hídon, stb..), és aki az életben inkább énekesnőként és zenészként működik, mint színésznőként.

Paradis rendkívül jó, a makacs lány kisugárzása itt is jól jön, és ehhez társul még egyfajta elegancia, amit szintén remekül tud érzékeltetni. Juliette-ként egy milliomos egyetlen lánya, aki természetesen nem akar az apja vagyonából részesülni, mivel, ahogy ezt elhintette egy megjegyzésében, nem tiszta ügyletekből gazdagodott meg az apja. Ő a maga részéről ismert borszakértővé vált, vagyis bár hihetetlen gazdag, csak luxusszállodákban száll meg, és éppen egy angol előkelő fickóhoz készül férjhez menni, ezt elvileg a saját munkájának köszönheti. Pierre-nek ő a következő munkája, el kell szakítani a vőlegényétől, akit a Love Actually-ben megismert Andrew Lincoln játszik.


Ezzel elkezdődik a felpörgetett akció, ami persze egyáltalán nem úgy zajlik, ahogy azt Pierre és segítői eltervezték. Kellemes azt néznünk, hogyan fog kilábalni ebből a helyzetből a főhős, hogyan fog remélhetően egymásba szeretni két ember, akiknek első látásra semmi közös pontjuk sincsen. Jó a forgatókönyv, mert kellő időt hagy mindenre, nem erőlteti a humoros jeleneteket (azért kapunk egy-két rendes geget), és így átélhető lesz Juliette és Pierre észrevétlen közeledése egymás felé. Romain Duris remekül váltogatja a meglepett és elszánt arckifejezését, ahogy nem terv szerint halad az akció, Paradis pedig kedvesen gyakorolhatja azt a „biggyesztést”, ami a Francia Csók c. film szerint csakis a francia nők fegyvere, és ami Paradis-nál csak egy eleme a lányos repertoárjának.

Bár néhányszor jól felnevethetünk, itt nem az a cél, hogy minden második jelenetben legyen valami vicces, a humor csak körülveszi a romantikus alapszálat. Jó nézni a főszereplőinket, ahogy jönnek-mennek, félreértések és nehézségek állnak a kölcsönös szimpátiájuk közzé, de ahogy Pierre sem adja fel a nagyon vesztesnek tűnő ügyet, a nézők sem mondanak le a normális happy end-igényükről, még akkor sem, ha az európai, és főként a francia romantikus filmek gyakran szoktak meglepetésekkel szolgálni a végkifejletükkel.



Sem a rendező nevével nem találkoztunk ezelőtt, sem a három forgatókönyvíró nem dolgozott túl sok filmben eddig, de hogy ez mennyire nem számít, azt az bizonyítja, hogy régen nem láttunk már ennyire kellemes francia filmet, a romantikus vígjátékok csoportjából, meg amúgy is. Mindenképpen élvezetes megnézni, bármelyik évszakban, nemcsak könnyed hangulatú nyári estéken jöhet szóba...