Mese a Szerelemről

A két főszereplő már többször játszott együtt filmen, mindketten tehetséges színészek, az életben pedig majdnem mostanáig házasok voltak, egy közös gyerekkel (vagyis az átlagon felüli a köztük levő összhang), szóval a rendező jól tudta, mit csinál, amikor rájuk osztotta a főszerepet.

Vincent Lindon szinte nem is tud rosszul játszani, akárhány filmben láttuk (Az Én Szép Kis Vállalkozásom, Szabad Szerda, Az Anyósom, stb..), mindig hús-vér alak volt, egy helyes harmincas férfi, aki éli a világát, amíg valami be nem kavar az életébe. Szimpatikus színész, és ezt a tulajdonságát ebben a filmben is jól használta. Sandrine Kiberlain-nek pedig a törékenysége, a finom szépsége tűnt fel, amikor a Csak Ön Után c. vígjátékban láttuk, amiben egy virágboltos lányt játszott, akinek még az árnyéka is csábító, ahogy óvatosan feltűzi a haját. Légies nő, komoly átéléssel, úgyhogy a szereposztás részéről már 100 %-osan indult a film.

Az első jelenet is telibe talál: egy házaspár próbál segíteni a kisfiúknak egy nyelvtani feladat megoldásában, de mindketten tanácstalanul állnak a túlbonyolított probléma előtt. Ebben a pár perces jelenetben kapunk egy gyors képet az apáról (Vincent Lindon), a kedves és értelmes anyáról (Aure Atika), és a nagyon jófej kisfiúkról is, arról, hogy ez egy egyszerűen és remekül működő család, aminek a tagjai szeretik egymást, és ha nem történik valami negatív dolog, ez így marad a következő évtizedekben is. Igazából nem is fog semmi különös történni, ez a film egyedi stílusa is, olyan, mintha nem történne benne semmi, csak mennének előre a hétköznapok, miközben két ember váratlanul közel kerül egymáshoz.


Ez a két ember az apa, Jean, és a gyerek tanárnője, Veronique. Megismerkednek, aztán a tanárnő felkéri egy foglalkozás-óra előadására az apát, beszélgetnek, és percről-percre jobban kedvelik egymást. A film erről az ártatlan közeledésről szól, arról, hogy a jelek szerint ők ketten egymás lelki társai, és ha Jean nem lenne nős és egy gyerek apja, akkor ők lennének a legboldogabbak a világon. Tényleg nem történik semmi látványos cselekmény, a film jellemző jelenete úgy telik el, hogy a szereplők külön-külön, vagy együtt üldögélnek, vagy álldogálnak valahol, és gondolkoznak. Merengenek, és egymásra gondolnak, és közben tapintható az egymás iránt érzett egyre erősebb érzelem.

Úgy lesznek szerelmesek, hogy szinte nem is érintik meg egymást, csak beszélgetnek pár szót, és a lány hegedül a férfinak. Elég jó az a rendezés, ami ilyen kevés eszközzel tud egész hosszú élettörténeteket érzékeltetni, mint itt: ahogy Veronique hallgatja az anyját, ahogy az üzenetrögzítőre beszél, látjuk és értjük, hogy mennyire magányos, hogy az anyja azt a lányát kedveli jobban, akinek jobb a karrierje és vannak már gyerekei, ahogy Jean bekukkant egy szobába, ahol a lány alszik, szinte érezzük azt a finom burkot, ami körbeveszi őt, és azt, hogy mennyire nem hétköznapi életet él, bármennyire is úgy tünhetne egy külső szemlélőnek.

Elég jók vagyunk tehát pszichológiai leképezésben, a lelki dolgok és a szereplők bonyolult érzései mind szépen átjönnek a vásnon, nincs is ezzel semmi baj. Ami miatt mégsem teljesen százas a film, az a lassúsága és a kompromisszum-mentes eseménytelensége. Egyrészt jó, hogy ennyire közvetlenül érezzük át, amit a főhőseink éreznek, másrészt viszont jó lenne, ha közben történne még egy és más, mert így hajlamosak vagyunk eltompulni kicsit. Mindhárom három színész hibátlanul játszik, minden apró rezzenést értünk, ami a vásznon végigfut, de sajnos hiányzik nekünk a kézzelfogható cselekmény, a többféle helyzet, amibe belekeveredhetnének a szereplőink.

Érdekes lehetett Kiberlain-nek és Lindonnak együtt játszani egy ennyire intim és érzelemtelített filmben, főként, hogy szerintünk ekkor már nem éltek együtt. Akárhogyan is, amit meg akartak mutatni, megmutatták, mindketten remekül játszottak, és bárhogyis alakult a magánéletük, létrehoztak egy valódi szerelmi filmet, ami nem kis szó...