Őrült, Dilis, Szerelem
A történet tulajdonképpen 3 szálon bonyolódik: egy negyvenes családapa (Steve Carell), egy kora-harmincas csajozógép (Ryan Gosling), és egy 13 éves szerelmes kamaszfiú vonalán (Jonah Bobo). 
Az apa, Cal váratlanul egy válás szélén találja magát, ami kizökkenti addigi, kissé “beállt” életmenetét. Steve Carell az első percektől remekül játszik, az arcán (ami most eleinte elég komoly) ott tükröződik az összes gondolata, az átlagos negyvenes fickó kommersz élete, az idióta kollégák vicceinek hatása, az éppen elveszítendő család képe, és az a vissza-visszatérő kérdés, hogy vajon mit ronthatott el a házasságában, ráadásul úgy, hogy észre sem vette? Carell-t jó nézni, és akkor még nem bukkant elő a film látványgóca, a fantasztikus Ryan Gosling (Jacob). Gosling olyan tehetséges, kifejező és helyes formáját nyújtotta ebben a filmben, hogy simán kijár neki egy következő James Bond-film. Itt nemcsak a bordás hasfaláról beszélünk (amiről az egyik lányszereplő azt mondta, biztosan photoshopozták őt, ez nem lehet igazi), hanem az éles eszéről, finom stílusérzékéről, humoráról, lehengerlő dumájáról. 
Gosling tényleg tökéletesen működik ebben a filmben (is), ami azért is érdekes, mert eddig leginkább drámákban (Fél Nelson, Maradj, Törés) nyűgözött le minket, nem az ehhez hasonló családi vígjáték-drámákban. Gosling játssza azt a gazdag, unatkozó csajozógépet, aki tökéletes ruhákban feszít, elképesztően hatásos szövegeket nyom, és aki egyik nap megsajnálja a válása miatt kibukott Carellt- és elkezdi kiképezni normális pasivá. Ez a kiképzés nem rövid ideig tart, a film majdnem teljes hosszán végighúzódik, és elég jó nézni.
Gosling laza top-életét megpróbálja átplántálni egy berögzült családapába, akinek a fő gondolatai a kertje öntözőberendezése körül forognak. Carell nem sokat ellenkezik, és rálép a független férfi útjára, amiből azért egy-két vicces jelenet is kikeveredik (és egy-kettő lehangoló is). Carrell feleségét, aki elhagyni készül őt, Julianne Moore játssza, ezúttal kevesebb átéléssel, mint amit megszokhattunk tőle. 
A történet bonyolódik, Cal fia is belép a színre, ő a reménytelen szerelmes, aki egy nála 4 évvel idősebb lányt üldöz a szerelmével. A kissrác fogja képviselni a komoly érzelmeket, az elszántságot, és azt a gondolatot, miszerint mindenkinek egy igazi szerelme van az élete során, akit nem szabad elengedni. A vele kapcsolatos jelenetek nem túl viccesek, de abszolút megvan a helyük, ráadásul a kissrác jól is játszik.
Így összeáll egy cselekmény-folyammá a 3 különböző korosztályú szerelmes-csajozós férfi-fiú boldogulása, ami leginkább a Carell-Gosling páros miatt lesz érdekfeszítő. Kellemes őket nézni, ahogy Gosling beavatja a családapát a “férfias játékokba”, és ahogy a kevésbé laza Cal látásmódja visszahat Jacob-ra. Valójában egy családi filmet látunk, drámai beütéssel (ahol a drámai szó nem szó szerint értendő, hanem úgy, mint nem-vígjátéki), és elegendő fordulattal.
Végig jól szórakozunk, a komolyabb részekbe “beleéljük” magunkat, a vicceseken pedig nevetgélünk, ahogy azt “kell”. Furcsamód ketten rendezték a filmet, és az még furcsább, hogy a rendezőpáros előző filmje az I Love You Philip volt, ami nem egy nagydobás film. 
Ez viszont most jól sikerült, Gosling és Carell szépen feldobták és egyben el is vitték a filmet (és itt még említsük meg a mindig talpraesett és vicces Emma Stone-t, akit nem lehet nem bírni), és így egy rendes kora-őszi moziszórakozásban lett részünk. Remek. (Gosling-ot pedig pár hét múlva a Drive-ban láthatjuk megint...)).