microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2011-11-15

Apró Kis Hazugságok

apró kis semmiségek - töményen


Márpedig akkor is tetszeni fog nekem ez a film, ha a fene fenét eszik is - körülbelül ilyen elszántságra van szükség ahhoz, hogy jól jöjjünk ki az Apró Kis Hazugságok-ról. Persze, kérdés, mikor járunk jobban, akkor-e, ha tűrjük balsorsunk minden nyűgét, s nyilait, vagy ha konstatáljuk az egyszerű tényt, ez a film kifejezetten rosszul sikerült, valójában mélyen átlagon aluli.

A komoly indítás (egy fiatal férfit egy hajnalban, amikor robogójával megy hazafelé - elüt egy autó) sokáig meghatározza a film tónusát, és befogadását is. Egyszerűen komolyan vesszük. Átragad ránk a szereplők gyásza, komoly érzések kerítenek bennünket a hatalmukba, s az élet mélységének átélése. Emiatt roppant sokáig szinte nem is leszünk figyelmesek arra, hogy a film alig szól valamiről.

Adott egy jól menő üzletember, akit a barátja masszíroz. Majd a masszázs után jelzi, hogy szeretne vele beszélnél valamiről - erre megállapodnak, hogy este, vacsora mellett. Itt a fiatalabb barát jelzi, hogy szerelmes az üzletemberbe. Nem meleg, dehogy, csak szerelmes a kezébe. És valahányszor a testük érintkezik, azt szenzációként éli meg. Ennyi :) No, az üzletembernek több sem kell, jól berág, s e a konfliktus, ha hisszük, ha nem egész filmen végigkísért bennünket. Egyébiránt nehéz elhinni. Újra és újra előjön a konfliktus, ami eléggé fárasztó, lévén, hogy az egész film arról szól, hogy egy baráti társaság (beleértve masszőr-barátunkat és családját) két hetet ennél az üzletembernél tölt.

 

Elvileg persze a kómában fekvő, a film elején balesetet szenvedett férfi lehetne a főszereplő, mármint a nyaralás főszereplője, de nem így van. Az elképzelhető legfelületesebb módon csipegetünk csapongva a közhelyes történetfoszlányokból. Hol Marion Cotillard szerelmi életét vesszük górcső alá (szegény magányos, volt már leszbikus is - húha!), hol pedig azt nézzük, hogy a társaság két bárgyú férfi tagja hogyan csajozik, hogyan küld sms-eket egyikük egy nőnek, olyan jelentőséggel (körbekérdez mindenkit, hogy mit válaszoljon arra, amit a lány visszaírt), mintha egy kamaszfilmet néznénk a 60-as években. Azaz, valahányszor elviselhetetlenül unalmassá válik egy cselekményszál, jöhet a váltás. Ennyi. Közben viszont egyik szálból sem sül ki semmi értelmes.

 

Villanások persze vannak, amik értelmezhetőek, sőt, átélhetőek, pl. amikor az egyik csajozós férfi hajnalban bemászik az ex barátnője lakásába, de megtorpan, és visszamászik. Jó jelenet, de az egész filmre nincs szükség ehhez. Ez a jelenet önmagában is működik - mintha egy reklámfilmet néznénk, semmi egyéb összefüggésre nincs szükség, és semmi egyéb előzmény nem is játszik szerepet. Vannak tehát villanások, de ezektől sem filmélményt kapunk, hanem csak jelenet-élményeket. Közhelyeseket.

 

A film trükkje persze az, hogy felszínességgel vádolja és képmutatással a társaság tagjait, és erről akar szólni az egész történet. Miközben e felszínesség és klisészerűség elsősorban a ramaty módon összetákolt forgatókönyvnek köszönhető. Kezdve ott, hogy a karakterek egydimenziósok, kezdve ott, hogy az egész társaságról egyáltalán nem derül ki, ki miért tagja, s hogy egyáltalán hogyan s miért barátok ezek az emberek? A legkézenfekvőbb magyarázat az lenne, hogy régi iskolatársak, mert annyira semmi közük egymáshoz. Ehelyett azonban elvileg egy aktív baráti kör. Akinek semmi közük egymáshoz - és ezt a durva hiányosságot adja el a film úgy, hogy „na tessék, semmi közük egymáshoz, ilyen felszínesek ezek az emberek!”. Közben pedig a masszírozós konflikt újra és újra előjön. A legválogatottabb módokon. Nem is hisszük el. Egy ilyen minimál-konfliktusról ennyi bőrt (megpróbálni) lehúzni. A végére egy jókora homofób szituációt gerjesztenek belőle. Így legalább szegény néző elmondhatja, a film tényleg szólt valamiről.

 

Marion Cotillard mindent elkövetett, hogy pasija filmje sikeres legyen. A filmben kap egy gitárt, és ezt utánozva az életben is rendszeresen gitárral bukkant fel a sajtósok előtt. Sőt, még a terhessége is egybeesett filmbeli karakterének terhességével - amit a reptereken gitártokkal a kezében megérkező Cotillard alaposan ki is domborított. Marion mindent megtett - barátja, a rendező Guillaume Canet azonban nem, bár, tekintve, hogy ez a film annyira nem szól semmiről, annyira a szappanoperák sekélyességi szintjén marad mindvégig, úgy vagyunk fele, ez is túl sok volt. Legszívesebben úgy, ahogy van, felednénk mind a 154 percet, az összes amerikai betétdalával, és az amerikai filmekből átvett klisé-jelenetek szirupos mázával. Lehet, hogy Guillaume Canet amerikainak képzeli magát, de mi nem, sem őt, sem magunkat. Ehelyett inkább elsősorban a tehetsége hiányára fogjuk ezt az egész rosszul sikerült moziélményt ...

-jepe-
2011-11-15

Címkék: Marion Cotillard, Guillaume Canet, gitár



:::::::
  LÁSD: Apró Kis Hazugságok info-file
:::::::
 Petits Mouchoirs, Les 2010.