Éjfélkor Párizsban

Woody Allen-nek mindig is a humor volt az egyik legerősebb stílusjegye, a jellegzetes W.A-es humor, amikor hosszú percekig feltart több szereplőt, hogy elmagyarázza, mire gondolt éppen, és az miről jutott eszébe, vagy amikor elröppent gondolatok cikáznak tőle sorozatosan, amikor bármilyen közegben bármilyen hosszan lazán megosztja a gondolatait, érzéseit bárkivel, vagy amikor újra-és újra visszatér egy neuralgikus pontra, azt pingeti folyton, és ezzel készíti ki (az általában női) partnerét.



Ez a valódi Woody Allen, ezt szerettük meg benne még New York-i értelmiségi korában, és ezt a fő fegyvere most is, mióta Európában forgat. Ha visszatekintünk az évente átlag egy filmet készítő rendező európai ciklusára, a Vicky Cristina Barcelona volt még ennyire élvezetes film, mint a Midnight in Paris. A kettőben az lehet a közös, hogy mindkettő kifejezetten romantikus, a bevált W.A.-es humor-vonal mellett rendes szerelmi szál is jelen van, és a kettő felszabadult ötvözéséből ezúttal is nagy siker lett. (Ez lett W.A. eddigi legsikeresebb filmje az Annie Hall után, mind a közönség, mind a kritikusok szerették, világszerte sokan megnézték, és az általában veszteséges filmeket készítő rendező most anyagilag is tarolt ezzel a művel).

A kezdőképek kicsit meglepőek, Párizsról mutatnak mindenféle rövid jeleneteket, pontosabban Párizs szinte összes ismert nevezetességéről, felbukkan majdnem minden híres utca, épület vagy építmény, napsütésben és esőben, nappal, alkonyattájt és éjszaka, emberek jönnek-mennek, és alatta egy régi hangulatú zene megy, ami egyrészt franciának tűnik, másrészt olyan, amilyenhez hasonló Woody Allen más filmjeiben is szokott alkalmazni. Ez a kezdő jelenetrész olyan, mint egy klasszikus turista-videóanyag Párizsról, (“a Fény Városáról”, a Szerelem Városáról”, stb..), ami kicsit furcsa megoldás, de tény, hogy kellőképp bevezeti a “Párizs, szeretlek!”-hangulatot. Aztán jönnek a feliratok, ami alatt sajátosan már beindul a Woody Allen-es “szövegelés”, Owen Wilson hangját halljuk, ahogy áradozik egy -szintén amerikai- lányhangnak Párizsról, a régi idők Párizsáról.



Az ismert Woody Allen-es rajongás ez (ezt is ugyanolyan vehemensen tudja csinálni, mint valamit leszólni, részletesen körbejárva egy jelenséget, és több oldalról betámadni), és Rachel McAdams játssza a női ellenpólust, aki bár eléggé figyel a főhősre, és próbálja megérteni őt, túlságosan a földön jár ahhoz, hogy rá tudjon hangolódni a W.A./Owen Wilson karakterre. (Ez a vonal végigmegy a filmen, és egy csomó humoros megszólalás ered belőle). Kiderül, hogy Wilson (Gil) egy fiatal író, pontosabban tv-s forgatókönyvíró, aki épp most dolgozik az első regényén, és az a vágya, hogy a Hollywood-i tucatscriptes munkák után Párizsban telepedhessen le, és itt működhessen igazi íróként. Rachel McAdams (Inez) egy nagyon helyes, mondhatni átlagos lány, aki Gil személyiségéből azokat az elemeket kedveli, amik nem elröppentek, inkább realisták és érthetőek, és nem romantikusan rajongóak.


Gil viszont igazi W.A.-es felszabadultsággal képviseli a bezsongott értelmiségit, akit nem érdekelnek a mindennapok részletei, idegen tőle az “egy amerikai a franciák között”-féle idegenség, és ihletet keres Párizsban. Meg is találja, egyik este éjfélkor egy kis utcácskában megáll egy 1920-as évekbeli autó, és pezsgőzős ismeretlenek invitálják meg őt, hogy tartson velük. Egy házibuliba mennek, ahol Gil olyan ismert művészekkel találkozik, akik a 20-as években Párizsban éltek és alkottak, és hamarosan egy gyönyörű és eredeti lánnyal is megismerekedik a párhuzamos, 20-as évekbeli valóságban...

Ez mindenképp egy ötletes-érdekes történet, ráadásul szabadon engedi Woody Allen romantikus énjét is, hiszen kevés ennyire romantikus történet adódhat a világon, mint hogy egy ábrándozó főhős az esős párizsi utcákon bandukolva keresi az élete (és készülő regénye) értelmét, és találkozik a sugárzóan szép lelki társával (Marion Cotillard, alias Adriana), abban a korban, ami szerinte a leginspiratívabb, legköltőibb időszak volt pár száz évre visszamenőleg...

Ahhoz, hogy a film ne hajoljon el túlzott romantikus irányba (ha van ilyen egyáltalán), jól jön Woody Allen átható humora, ami a legapróbb megnyilatkozásokból is nevetést tud generálni, és a főhős ellenpólusaiként működő mellékszereplők (vagy főszereplő), mint Inez, a praktikus menyasszony, Inez anyja és apja, Paul, a mindenttudó Inez-barát, és a társaik. Ők azok, akik az átlagos (amerikai) életformát képviselik, még akkor is, ha valaki annyira szupertájékozott és még érzékeny is, mint pl. Paul (Michael Sheen pontos előadásában), aki elvileg többet ud a francia művészetről, mint maguk a 20-i párizsi művészek. És ennek a másik látásmódnak köszönhető, hogy Gil/W.A. annyira szimpatikus és átérezhető karakter lesz.

Owen Wilson remek választás volt Gil/Woody Allen szerepére, tőle egyáltalán nem idegen a visszafogottság, néha bénázás (I Spy), jól fel tud oldódni a vígjátékokban (Zoolander), és jól illik rá a mélázó, töprengő és sokat beszélő Woody Allen-es karakter. Rajta kívül mindeki a helyén volt a filmben, itt is látszik, Allen milyen pompásan követi a megérzéseit a szereposztással kapcsolatban (is). Marion Cotillard, mint az eredeti és elbűvölő francia lány, akibe egy csomó művész szerelmes, tökéletes választás. Cotillard nem vette magára, hogy egy igazi párizsi filmben egy csábító francia lányt kell játszania (amiben otthon lehetne), és minden gesztusában, megszólalásában visszafogott és anti-sztereotíp volt. (Még az ismert durcás-kicsit fújtatós, felháborodós gesztust sem csinálta, amiről híresek a franciák, és ami elvileg szerepelhetett volna ebben a bizonyos szempontból turista-filmben..). Jó volt nézni őt minden jelenetben, és nem túlzunk, ha azt mondjuk, annyira tökéletesen játszott, mint annak idején az Edit Piaf-filmben.

Az első percektől az utolsóig élvezetes és humoros a Midnight in Paris, ami “felvállalja” a Párizshoz köthető romantikát, és jó stílusban vezet minket végig a 20-as évek párizsi világán. Tisztán tükröződik benne a jellegzetes Woody Allen-es főhős karakter és gondolkodásmód, és az erős romantikus vonal sem nyomja el a történet izgalmát. Nagyon nagy szórakozás végignézni, és úgy tűnik, ezzel világszerte sokan így voltak (a 17 millió dollárból, tehát nagyon kevésből készült film most tart a 128.7 millió dolláros jegybevételnél). Woody Allen bizonyos szempontból közönségfilmet készített, abban az értelemben, hogy egy kezdő író vívódásait, egy földönjáró menyasszony beszólásait, egy okos és érzékeny lány gesztusait és Párizs fantasztikus egyediségét mindenki megérti, és élvezettel követi az ezzel kapcsolatos történetet.


Akár kaphatott volna a film a francia idegenforgalmi hivataltól is támogatást, annyira költőien és csábítóan mutatja be Párizst, és annyira ott akar lenni ezután minden egyes néző. Plusz, mint ahogy a Vicky Cristina Barcolna 2007-ben összehozta Penélope Cruz-t és Javier Bardem-et, úgy Michael Sheen és Rachel McAdams is a forgatás óta egy pár – köszönhetően Woody Allen-nek és Párizsnak...