Szellemkutya - (1999)
Jim Jarmuschnak volt két filmje, a Stranger than Paradise és a Down by Law, (Florida, Paradicsom, Törvénytől Sújtva), amik után mindenki farkaséhesen vetette rá magát a következő Jarmusch mozira. És akkor jöttek az "érdekes" filmek, és egy fajta infláció nyomán az egykori Jarmusch rajongók talán 20-30 százaléka is már csak viszonylag vonakodva fizet be egy  új dobásra.
Mármost, aki ebből a 20-30 százalékból mégis megnézi az éppen közelgő Ghost Dog-ot, az fix, hogy 2005-ig ismét vevő lesz, a maradék 70 százalék meg talán még annál is tovább. 
Tulajdonképpen jó kérdés, hogy mi egy allegória, különösen egy metaforához képest. A metafora feláldozza, mint egy gyalogot, azt a dolgot, amihez valamit hasonlítani akar. Például azt mondja, hogy az élet egy puding, és mutat egy pudingot, de nem látod magát az életet, a puding viszont abszolút az előtérbe nyomul. Az allegória ehhez képest direkt nem köt gúzsba, szinte olyan, mint egy zene, amit hallgatsz, és közben az életen, meg mindenféle dolgokon töröd a fejed, anélkül, hogy fárasztana, vagy hogy észrevennéd. Meg lehet figyelni, hogy a legtöbb film kifejezetten allegorikus. Sőt, maga a szórakozás  állapota is az. Amíg, mondjuk a Pokoli Torony (régi katasztrófa film), vagy az Összeomlás tök tisztán metafora, minden mást elfelejtesz, és csak az van, ami ott van, addig mondjuk a Szökevény határozottan allegorikus, vagy az Ötödik Elem, vagy a Csillagok Háborúja, vagy a Kegyetlen Játékok, vagy a Mint a Kámfor, vagy az Esküdt. 
Dr. Richard KimbleAmikor a Szökevényben leugrik a vízerőmű toronymagasságú vízesésének tetejéről, az nemcsak annyi, mint egy "sima" akciófilmben, hogy ezt csinálja a csávó, mert abban megvan az elemi belső élmény, hogy "egy a millióból" ússza csak meg, de inkább előre megy, mint vissza, meg hogy annyira biztos az igazában, egyszóval a belső bizonyosság nagy érzése. Ez az érzés anélkül is alapvetően ismerős mindenkinek, hogy valaha leugrott volna két méterről magasabbról. Lehet, hogy egyszer dobtál életedben egy olyan döntő fontosságú kosarat, amiről érezted, hogy be fog menni, szinte láttad a labda útját is, és tényleg be is ment. Ghost Dog és a barátja

Vagy a menzán, nevetgélve azt mondtad, fogadjunk ez és ez az illető most fog felbukni a saját lábában, és összejön, vagy az is lehet, hogy nem a múltban, hanem a jövőben lesz majd tök hasonló élményed, ami, miközben bekövetkezik, pont ezt a vízeséses élményt használja az agyadban tisztán belsőhasználatú mintaként. 
Ezzel szemben például az összeomlás c. Michael Douglas-es film jeleneteit max akkor tudja elővenni az agyad, ha véletlenül begőzölsz, és mivel nem tetszik a kiszolgálás a hamburgeresnél, előkapsz egy géppisztolyt. 
Jim Jarmusch, még a nyolcvanas években kezdte allegorikus tevékenységét. 
Jim Jarmusch - a Stranger Than Paradise forgatásánA fent említett két filmjével olyan életmintákat mutatott be, John Lurie és Tom Waits színészi előadásában, melyek a "cool" kifejezés elterjedésében alapvető szerepet játszottak, és amely minták mint egy darab felhő, ami több millió esőcseppre bomlott, filmszereplők, történetek, és konkrét, valóságos emberek hétköznapjaiban alapvető mintaként szerepeltek. 
Szó szerint arra gondolunk, ahogyan a cool-ság a gyakorlatban elterjedt. Az allegorikus filmek titka egy rejtély leleplezése, illetve valamilyen kulcs megtalálása egy rejtélyhez, ami egy adott jelenet profi színészi előadása, illetve annak a karakternek a profi megértése nyomán jön létre, ami már a forgatókönyv szintjén el tud dőlni. 
 
 BEST HOLLYWOOD 


Jim Jarmusch a Ghost Dog esetén szó szerint az első két filmjéhez hasonlóan allegorikus darabot hozott létre. Sokáig folytak a találgatások a művészek körében, hogy akkor most ez a 90-es évek miről szól, hogy lehet a legegyszerűbben megérteni. 

A csaj

Voltak olyan verziók, hogy ez olyan, mint az 50-es évek, volt olyan, hogy mint a 70-es évek,  volt olyan, hogy középkor, Jim Jarmusch pedig a szamuráj világot vetette be, (mint allegóriát), és ha létezik olyan, hogy valamit telibe találni, akkor ezzel ő egészen biztosan valamit telibe talált. Napjaink egyik kifejezése, a "túlélés" kap nagyon finom kis megvilágítást a Ghost Dog -ban. Egy egyszerű nagydarab fekete srác, Forest Whitaker a Ghost Dog, aki simán túlélő üzemmódban fut, csak annyi a különbség, hogy mivel ókori japán könyveket forgat, az egész világot, meg benne a saját életét úgy magyarázza, illetve úgy látja kristálytisztán, hogy ő egy szamuráj. 
Ghost Dog (Forest Whitaker) - kapucniban - angolul ' hood 'Rögtön a film elején felolvas nekünk egy részletet, amiből kiderül, hogy a szamuráj eleve úgy tekint magára, hogy halott, és így sokkal szabadabban tud cselekedni, plusz egész más színben látja a világot. Ghost Dog egy bérgyilkos, legtöbbet Leon, a Profitól "tanulta", de ő nem autista, hanem szamuráj. Mégpedig egy nagyon vicces szamuráj, mert amikor olyan kacskaringósan dugja vissza a kabátja alá a géppisztolyait, mint a szamurájok a kardjukat, rendesen nevetünk, mint egy jó Tarantino filmen. A film nagyon erős zenében, Ghost Dog megbízójával galambpostán kommunikál, (imádja a galambokat), és már amikor csak annyi történik, hogy repül egy galamb, akkor is, a zenével együtt tökéletes moziélményt ad. 
Ghost Dog és a pisztolya
Erre még rájön egy egész csapat olasz-amerikai maffiózó, akik vagy tízszer olyan vicces jeleneteket produkálnak, mint amiket  a Csak Egy Kis Pánik -ban látunk. 
Kedvencünk, amikor a fő olasz-amerikai gengszter a fürdőszobájában, a tükör előtt Public Enemy-re rappel, de ez tényleg nem minden. A vége kicsikét nyálas, de jobban örülünk neki, hogy ilyen jó ez a film, mint amennyire azt a pár apró jelenetet sajnáljuk. És végeredményben, amikor kijössz, egészen remekül érzed magad, és könnyen lehet, hogy pár nappal később, amikor egy álmos, lucskos őszi reggel, és nincs kedved melózni menni, valahol belül kicsit eszedbe jut, hogy szamuráj vagy, és tök simán nekivágsz a napnak. 

-in-



oldal: 1 2  3 4  5 6  7 8  9 10  11 12  13 14  15 16  17