információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Dr. Kate Forster (Sandra Bullock) úgy érzi, mindenképpen változásra van szüksége, elhagyja illinoisi lakhelyét, és egy forgalmas chicagói kórházban vállal állást. Kezdetben nehéz megválnia a kivételesen gyönyörû háztól, amelyet addig bérelt - a tágas, mívesen kivitelezett menedéktõl, amely nagy ablakaival egy békés tóra néz. Ez az a hely, ahol igazán önmagának érezte magát.
2006 egy téli reggelén járunk.
Kate a városba indulva egy üzenetet hagy a postaládában a ház következõ bérlõjének, melyben arra kéri õt, hogy a még ide érkezõ leveleit továbbítsa neki, na meg tudatja vele, hogy azok a megmagyarázhatatlan eredetû festett tappancsnyomok a bejáratnál már akkor is ott voltak, amikor õ ide költözött...
De mikor a következõ bérlõ (Keanu Reeves), egy közeli épületfejlesztésen dolgozó tehetséges, de frusztrált építész megérkezik, õt egy teljesen más kép fogadja. A tavi ház hanyagoltan, porosan, koszosan és gazzal sûrûn benõve tárul elé. A tappancsnyomoknak se híre, se hamva.
Alex számára a háznak különösen nagy fontossága van. Egy boldogabb idõben a mára már idegenné vált apja (Christopher Plummer), egy elismert építész tervezte, akinek szakmai sikere felborította a családi életét. Alex egyfajta megbékélést talál itt, és elhatározza, hogy rendbe hozza a házat, és visszaadja annak eredeti szépségét. Nem is veszi figyelembe Kate értelmetlen üzenetét eladdig, míg pár nap múlva az esõverte rakodóállványt festegetve egy kóborló kutyát nem lát, ahogy végigfut a friss festéken, majd a bejárati ajtó felé iramodva pont ott hagy tappancsnyomokat, ahol Kate üzenetében leírva állt.
Alex megrökönyödve elõveszi Kate titokzatos levelét és válaszol rá. Azt írja, hogy a háznak õ elõtte nem volt bérlõje és egyébként is, hogyan tudhatott Kate a tappancsnyomokról? Kate, aki csak néhány hete hagyta el a házat, úgy gondolja, hogy Alex valamilyen tréfát ûz vele, és visszalõ egy poénnal.
Csak a vita kedvéért, mégis milyen napot írnak arrafelé?
2004. április 14.
Nem, válaszol Kate, most 2006. április 14. van.
Ugyanaz a nap, kétévnyi távolságban.
Történhet ilyen?
Kate és Alex folytatja a levelezést a tavi ház postaládáján keresztül és rájönnek, hogy hihetetlenül, lehetetlenül ugyan, de kétévnyi távolságban élnek egymástól, ráadásul mindketten életük olyan szakaszában vannak, ahol még régi csalódásokkal küzdenek ugyan, de már egy új kezdet elõtt állnak. A következõ hetekben egyre nyíltabbak lesznek egymás felé - megosztják titkaikat, kétségeiket, álmaikat és végül szerelembe esnek.
Végül, hogy áthidalják az õket megosztó távolságot, hogy megoldják a különös kapcsolat mögötti rejtélyt, elhatározzák, hogy találkoznak. De fennáll a veszély, hogy éppen ezért örökre elveszíthetik egymást.
Egy szerelmi történet, mely átöleli az idõt
"A Ház a tónál epikus szerelmi történet - mondja Sandra Bullock, aki Kate Forster-t játssza, egy független és racionális gondolkodású orvosnõt, aki hirtelen mélyen belekeveredik ebbe az idõn túli románcban. - Ez a film a lehetõségekrõl, a lehetetlenségekrõl és azokról a döntésekrõl szól, amelyeket az igaz szerelemhez vezetõ úton teszünk. Arra invitál minket, hogy higgyünk a lehetetlenben és abban az erõben, mely bizonyos kapcsolatok sajátja, s mely oly hatalmas, hogy minden akadályt legyõzhet." Éppenséggel a film egyedi struktúrája és történetkezelése vonzotta Bullockot.
Keanu Reeves, aki a Féktelenülben látott emlékezetes és kirobbanó párosuk óta elõször osztozik a vásznon Bullockkal, Alexet játssza, és - hasonlóan Bullockhoz- õt is elragadta a történet nem szokványos világa. Megemlíti a film idõtlen idealizmusát, illetve azt, hogy ahogy a teljesen hétköznapi, hús-vér figurák felléptetésével megszólítja a nézõt. "Itt nem a hõs vagyok, és õ nem a bajba került kisasszony. Itt nem csak két emberrõl van szó, akik valakit, vagy valamit keresnek saját beteljesülésükhöz; de inkább két emberrõl, akik felfedezik, hogy együtt valami újat képesek összehozni."
Az hogy így egymásra bukkannak, már önmagában is kész misztérium, óriási talány. Ki tudná megmagyarázni, hogyan hagyhatott Kate egy üzenetet egy postaládában 2006-ban és hogyan vehette ezt kézhez Alex még ugyanaznap, de két évvel korábban?
Íme két ember, külön-külön rekesztett életükkel, és míg egy kiismerhetetlen idõfalon keresztül kommunikálnak, addig minden másban nem is lehetnének közelebb és tökéletesebb szinkronicitásban.
"A levelek mindennapi dolgokkal kezdõdnek, de nem sok idõbe telik, míg felbukkan a lappangó kérdés: ki vagy te? És ez a kérdés válik a film fõ témájává. Ki vagy te? És innen indulva Alex megismer valakit, akivel megoszthat minden kérdést és akinek felfedheti legbelsõbb önmagát, és az a valaki hasonlóképpen válaszol." - mondja Reeves.
Mindketten, Reeves és Bullock is egyöntetûen azt érezték, hogy e-mail, vagy bármi más médium nem tudta volna jobban szolgálni a film célját, mint az írott levelek teszik. Reeves hozzáteszi még, hogy "a levélírás aktusa önmagában megkívánja, hogy gondolataidat összegezd, rendezd. Önmagad legjobbját mutathatod, a legintimebb és legfigyelmesebb önmagadat. Várnod kell, míg a másik visszaír és csak azután válaszolhatsz. Ez a vágyakozó várakozás érzetét kelti, mely koncentrálja a szándékaidat".
"A leveleken keresztül Kate és Alex elkerüli a szokásos felszínes társalgást, melyre mindig sor kerül, mikor két ember elõször találkozik, és megpróbálják a maguk legjobb oldalát bemutatni - mondja Bullock. - Kate és Alex nem futja le ezeket a köröket, önmagukat adják már a kezdet kezdetén, teljesen õszinték minden pillanatukban, megmutatják egymás számára, hogy tudnak buta, dühös, bölcs, tiszta lenni egyszerre. A kapcsolat szokatlan természete miatt nincs félelem vagy feszengés, ami megakadályozná, hogy felfedd teljes önmagad, mert hiszen egy részed mindig azt mondja, ‘Na jó, ez igazából nem is létezik’, vagy ‘Ha még létezne is, soha sem fogok találkozni ezzel az emberrel, hát mitõl is félnék’. Ami miatt ilyen mélyen egymásba szeretnek, az éppen ebbõl a teljes félelemnélküliségbõl fakad, abból, hogy a gyengeségeiket nyíltan egymás elé tárják."
"A levelezés Alex és Kate között nem csak románcot és nevetést hoz az életükbe, de erõt ad nekik, inspirálja õket életmegoldásaikban is - mondja Reeves - Nem tudom, hogy tudatosan készítik-e elõ magukat a szerelemre, de megváltoztatják életüket, és így válnak nyílttá bármire, aminek jönnie kell."
Kate éppen most kezdte új munkáját. Felváltotta vidéki visszavonultságát Chicagóért, melynek szépsége még felfedezendõ dolog a számára, egy kisebb, steril lakásért, mely gyorsan záródik köré. A szerelemben nem ismerve kompromisszumot, éppen most zárt le egy kapcsolatot egy férfival, aki egyszerûen csak nem volt "az igazi", noha néha felvetõdik benne a kérdés, hogy van-e egyáltalán ilyen "igazi", és meddig kéne várnia rá.
Eközben Alex, a tehetséges építész inkább egy átlagos kondommínium fejlesztésén robotol, mint hogy apja elismert tervezõirodájában maradjon. Apja Simon Wyler, akit az ünnepelt filmcsillag, Christopher Plummer játszik.
"Alex - úgy az életben, mint a munkájában - megpróbál kitörni azokból a keretekbõl, amelyeket apja teremtett" - magyarázza Alejandro Agresti, a Ház a tónál rendezõje. Mióta az idõsebb Wyler növekvõ sikere és arroganciája elüldözte Alex hõn szeretett anyját és kárt okozott a családban, apa és fia elidegenedtek egymástól, és még egy szobában sem szeretnek tartózkodni. Alex a maga útját kezdte járni, hogy lássa, mire képes apja árnyékából kilépve, még akkor is, ha ez azt jelentheti, hogy saját tervezõi álmait egy darabig félre kell tennie.
"Mindketten egy átmeneti idõszakot élnek - meséli Reeves -, Kate 2006-ban és Alex 2004-ben, életük ugyanazon a pontján állva várnak, hogy valami történjen, de még nem igen látják, hogy mi is lehet az."
"Nem tudhatták, amíg el nem kezdtek levelezni, beszélni egymáshoz - mondja Bullock -, hogy valójában egymásra vártak."
A Ház a tónál alapjául egy 2000-ben készült dél-koreai film, az "Il Mare" szolgált, mely az idõn keresztül kialakuló kommunikáció izgalmas témáját boncolgatja. A Pusan Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíjas filmje rögtön megragadta a Vertigo Entertainment alapítóinak, Doug Davison és Roy Lee producerek képzeletét, és elhatározták, hogy szélesebb közönség elé viszik ezt a történetet.
Davison nyilatkozata szerint: "Olyan szerelmi történet volt ez, amilyet még sohasem láttunk korábban, egyedi és összetett. Ami leginkább hatott ránk, az a szerelem, a szeretet hatalmának a témája volt, hogy hogyan változtathatja meg egy ember életét. Ez a szenvedélyes vonzalmam a téma iránt nem szûnt meg bennem egy pillanatra sem a három és fél év alatt, amíg a film elkészítése tartott."
Lee még hozzáteszi, "könnyû volt elképzelni az egész filmet újraforgatva, amerikai színészekkel és amerikai helyszíneken, mert a történet univerzális, nem egyedien koreai, és nem kötõdik semmilyen specifikus kultúrkörhöz."
Davison és Lee David Auburnt választották, hogy új forgatókönyvet írjon, nagymértékben arra az érzelmi erõre alapozva, mely a "Proof" címû színpadi mûvének sajátja, és amely Pulitzer-díjat nyert, és megkapta a Tony-díjat a Drama Desket is, és 2005-ben film is készült belõle. Davison szerint "David nagyon lebilincselõen ír és nagyszerûen ragadta meg ezt a nonlineáris, szokatlan szerelmi történetet. Káprázatos forgatókönyvet szállított."
Hasonlóképpen találták meg az argentin rendezõben, Alejandro Agrestiben "a képességet, hogy megragadja azt az érzelmi elemet, mely általában oly sok filmbõl hiányzik." Davison és Lee különösen a "Valentin"-re figyelt fel, mely egy szívbemarkoló nosztalgikus serdülõ történet egy kisfiú ûrhajós ábrándozásairól, amelyet Agresti írt és rendezett, és amely nemzetközi elismerést nyert: köztük az Argentin Filmkritikusok Szövetségének Silver Condor-díját, mint a legjobb rendezõ és a legjobb eredeti forgatókönyv, és a Holland Film Fesztivál Golden Calf Díját, mint legjobb rendezõ.
Noha a film egy idõn keresztüli dialógusra összpontosít, Agresti kezében a történet jelentõsen vizuálissá válik, így a nézõ, magyarázza Bullock, "szabadon interpretálhatja a történetet és belevetítheti saját érzelmeit, ahogy az események kibontakoznak."
"Szeretem azt a módot, ahogy a történet kinyílik elõttünk, ahogy megismerjük ezt a két embert - mondja Agresti. - Azt is szeretem, ahogy a történet az idõvel játszik, ahogy ez a két ember egymásba szeret, miközben két különbözõ idõben élnek és nem képesek találkozni. Elõszörre azt hiszik, ez csak egy játék..."
Az élet a mûvészetet utánozza
Bár filmbeli figuráik szerelemesek egymásba, Sandra Bullocknak és és Keanu Reevesnek alig van közös jelenete. A két színész inkább párhuzamosan futó, mint közös jelenetekben építi fel a születõ szerelmet.
Ebben segített, hogy Bullock és Reeves a vásznon kívül is jó barátok, már az 1994-ben forgatott Féktelenül címû filmsiker forgatása óta, melyben Bullock elõször kapott fõszerepet, és mellyel elnyerte az MTV Movie Awardsát, és számos jelölést kapott, köztük a Best On-Screen Duo és a Best Kiss díjakra.
"Nagyon inspiráló személyiségnek találom - mondja Reeves Bullockról. - Nem dolgoztunk együtt a Féktelenül óta, de azóta is jó kapcsolatot tartunk fenn, gyakran találkozunk, és élvezzük egymás társaságát. Nagyszerû megint vele dolgozni. Kate egyszerre esendõ és erõs, és Sandra nagyszerûen formálja meg a figurát."
"Keanu mellett kaptam az elsõ filmfõszerepemet. Elõtte csak mellékszereplõként dolgoztam, de a Féktelenülben már tényleg a csapat tagja lehettem. Már csak ezért is nagyon kötõdöm Keanuhoz - reagál Bullock. - Mindig tudjuk, hol van, mit csinál a másik. A pillanatban, amikor a Ház a tónál próbái elkezdõdtek, rögtön olyan érzésem volt, hogy hazajöttem, otthon vagyok. Ez egy olyan megértés és bizalom közöttünk, amit nehezen tudnék elmagyarázni."
A rendezõ, Agresti nagy gonddal dolgozott azon, hogy folyamatosan erõsítse a kapcsokat a két szerelmes között. Ahogy Bullock meséli: "Minden jelenet nagy precizitással volt beállítva, legyen az bútor, mûtárgy, vagy bármely kis apróság a kamera látószögében, mert vagy közvetlenül kapcsolódott más jelenetekhez, vagy szimbolikus értelmet nyerve tartották fenn az érzetet, hogy Kate és Alex mindig érintésközelben mozognak, mégha nincsenek is tisztában ezzel. Még ha nem is ugyanabban a térben vannak, mégis Kate cselekedetei hatnak Alex világára, és viszont."
Hirtelen ötlettõl vezérelve a közeledõ tél idején egy napon Kate egy piros sálat hagy Alexnek a postaládában, aki el is kezdi azt hordani, így adva a filmhez még egy plusz kommunikációs elemet. Késõbb egy megható jelenetben - azután, hogy a pár már elfogadta helyzetük korlátait, de hihetetlen lehetõségeit is - Alex visz szépséget Kate életébe azzal, hogy 2004-ben egy facsemetét ültet oda, ahol Kate eljövendõ lakhelye áll majd, azzal számolva, hogy a csemete 2006-ban már eléggé nagy lesz ahhoz, hogy Kate-nek örömet okozhasson.
"Egymásra vetítve Alex és Kate jeleneteit úgy látnánk õket, mint akik egy és ugyanazon térben léteznek" - mondja Reeves. De hite szerint, ami a leginkább együttlétük érzetét kelti, jobban, mint bármi más, az a "dialógusuk intenzitása és bensõségessége".
Mégis, mindezek ellenére a hiány érzete miatt egyre frusztráltabb lesz Kate, és lassan kezdi úgy gondolni, hogy ez a rendkívüli románc nem más, mint elillanó képzelõdés.
Ennél a fordulópontnál jelenik meg Kate elõzõ võlegénye, újra Kate életébe lépve.
Morgan, aki meg van gyõzõdve arról, hogy Kate azért szakított vele néhány hónappal korábban, mert nem volt hajlandó Chicagóba követni õt új munkája miatt, most új esélyért küzd, mert még mindig ragaszkodik Kate-hez. Morgan nem elõször próbálja már feléleszteni a lángot, de ez az elsõ alkalom, hogy Kate hajlandó akár csak félútig is engedni õt.
Dylan Walsh, az FX Network Golden Globe Díjas Kés/alatt címû tévésorozatának Dr. Sean McNamarája alakítja a férfit, akit Kate valaha szeretett, és esetleg még fog is szeretni. "Az igazság az - mondja Walsh -, hogy tényleg semmi baj sincs Morgannal, kivéve, hogy ellentétben Alexszel, õ teljesen földönjáró típus. Realista, de ugyanakkor valóságos is. Talán nincs meg benne vetélytársának lelki mélysége, de kitûnik, hogy rajongva szereti Kate-et, és nagy elõnye, hogy valóban Kate-tel van térben és idõben."
Bullock egyetért, és elismeri, hogy Morgan "az a fajta pasi, akivel szívesen mész a barátnõid közé. Nyílt, nyitott, imádja Kate-et. Az igazság az, hogy Kate sem tagadhatja, hogy Morganben minden megvan, amit egy nõ kívánhat." Noha végül így összegzi: "Rá kell jönnöd, hogy valaki lehet tökéletes, de mégsem neked való."
Míg munkájában Kate a szokásos figyelmességével kezeli betegeit, most érzékelhetõ benne egy változás, mellyel magára vonja barátnõje és kollégája figyelmét. Dr. Anna Klyczynskit az iráni származású Shohreh Aghdashloo játssza, akit 2004-ben Oscar-díj jelöltek a nagy sikert aratott Ház a ködben címû filmdrámában nyújtott alakításáért.
"Anna meglátja, hogy Kate-et bántja valami" - mondja Aghdashloo. Érzékelve Kate dilemmáját, de nem pontosan ismerve a valós helyzetet, Anna saját életébõl hoz tanulságos példákat, bátorítva Kate-et, hogy azt tegye, ami a legjobb lehet neki. "Anna tapasztalt nõ, akinek már van egyfajta bölcs rálátása az életre. Figyelmeztetni akarja Kate-et, hogy ne essen ugyanabba a hibába, amit valamikor õ maga is elkövetett. Úgy tesz, ahogy minden igaz barát tenne: próbálja Kate-et a helyes irányba terelni."
Feladni valami megfoghatót egy lehetetlen romantikus álomért "óriási rizikó - állapítja meg Reeves -, de gyakran éppen ezt kell tennünk, hogy elérjük, amit valóban akarunk, hogy változhassunk, fejlõdhessünk."
"time is not money"
