microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2009-07-09

Robert Capa

a zseniális pioneer


Robert Capa neve, más művészekhez nem nagyon hasonlítható módon, nem annyira egy személyt jelöl, mint inkább azt a rengeteg fotográfusi bevetést, melyeket végrehajtott. Művészete nem olyasvalami, ami a fejében érett meg, nem az önkifejezés, az expresszió, hanem a befogadás, a percepció művészete. Képein keresztül legelőször nem őt ismerjük meg - hanem azokat az embereket, akiket megörökített, és lévén, hogy Robert Capa magyar származású fotós (egy érzékeny és tehetséges zsidó fiatalember a Városház utcából), a továbbikban előszeretettel élünk vissza a "megörökíteni" szó magyar nyelven elérhető mély jelentésével.

:::::: böngészd e cikket fejezetenként

::::: képekbe sűrített történetek

kedves olvasó, ne értsd félre, az alábbi cikk nem egy Robert Capa "esszé" akar lenni, nem kutatás, nem szakértői anyag - ilyenre nem vállalkoznánk - csupáncsak annyi történt, hogy megnéztük a LUMU-ban a kiállítást (eddig 2x), és megpróbáltuk az élményt a szokásos módon feldolgozni, s abból, amit csak lehet, másoknak is átadni ... A kiállításon valamint az interneten elérhető szövegeken, dokumentumokon kívül meghatározó élmény, és alapvető információs viszonyítási pont "volt" Kincses Károly és Kolt Magdolna 2005-ben megjelent Capa könyvének elolvasása, böngészése ... ugyanakkor megjegyeznénk, hogy a wikipedia-n (mind a magyar, mind az angol wiki-n jelenleg elérhető információk meglehetősen felületesek, pontatlanok ...



Robert Capa fotóit a legkönnyebb és egyben a legnehezebb is befogadni. "Ő az a híres sajtófotós, tudod, aki megörökítette a spanyol katonát, és azt a pillanatot, amikor éppen lelőtték". Séta egy nagy teremben, fotók a falakon, arcok néznek ránk - mindegyik fotó egy valaha volt pillanat filmbe égett lenyomata. Ma már mindegyik pillanat a múlté. Ma már a legtöbb ember, akiket lefotózott, ugyanúgy halott, mint a spanyol milicista. Mi, az utókor, a nézők pedig nem teszünk mást, csak sétálunk, és pipálgatjuk a képeket. "Ahá, ez itt Budapesten van!". "Nézd, ez Kína". "Ez itt hol volt, Spanyolország, vagy Izrael?". Csak a felületet karcolgatjuk. 1

(a fotón: Robert Capa a 35mm Contax fotókamerájával egy a Tai'erzhuang-i csatában elfogott Japán tankon Xuzhou Front, Kína. 1938 Április

© Cornell Capa/International Center of Photography)


Egy katona ápol egy sebesültet, akinek az arcán van valami sérülés. Kíváncsiságunk odavisz, hogy elolvassuk, "mi ez a fotó?", "mi az, amit látunk?". Vajon mi történt az arcával? - ez a kérdés foglakoztat bennünket, az utókor turisztjait. A felirat azonban egy egészen más sztorit oszt meg velünk. Német hadifoglyot ápol egy amerikai katona. Csak bámulunk, és hagyjuk, hogy a szituáció elkezdjen hatni a fejünkben. Milyen érzés lehet ápolni egy olyan személyt, aki kevéssel azelőtt barátaidat, honfitársaidat, szövetségeseidet gyilkolta meg? Milyen érzés valakinek az arcát érinteni, aki gyilkos? Érezzük, hogy e fotó ezerszer beszédesebb, mint a cikk, amellyel együtt egykor lehozták.


Egy fotó nem más, mint egy történet (ábrázolása). A fotó, ne feledjük, nem pillanatot rögzít, hanem egy történetet. Egy történetet, egy megfelelő pillanatban - egy olyan pillanatban, amely fogást kínál a történeten, és egy olyan aspektusból, amely lehetővé teszi, hogy az ott-és-akkor tobzódó energiából a lehető legtöbbet kösse meg a fotó. A fotó energiahordozó. A fotográfiák, mint a fosszilis ásványkincseink, korábbi idők, elmúlt pillanatok energiáit sűrítik magukba, melyekhez más emberek, máshol és máskor hozzáférhetnek. Amikor egy fotóval találkozunk, a belé sűrített energiák felszabadulhatnak - de lehet az is, hogy megmaradunk egyszerű kirakatbámulásnál, egy közénk és a történet közé ékelődő üvegfallal. A képaláírás azonban segít, kulcsként funkcionál, megadja a pontos tér-idő-infó koordinátákat, melyek a fotót kultúránk, történelmünk fájlrendszerében lokalizálják.

"The last man to die" (A háború utolsó áldozata) - micsoda döbbenetes cím. Micsoda döbbenetes történet. Látjuk az erkélyt, tavaszi napsütést, a földön fekvő fiatal katona-srácot, és a padlón domborodó sötét vértócsát. Felfogjuk, hogy odakintről lőttek, felfogjuk, hogy egy-két perce a fiatal amerikai még élt, még előtte állt az élet, a háború után a béke hosszú évei. Az erkély tele van töltényhüvelyekkel. Minden egyes hüvelyből kiszabadult lövedék ilyen pusztításra képes. Az egyik hüvely a vértócsa mellett hever. A fiatal tizedest a nyakán találták el.

A magazinok, "képes lapok" a fotókat illusztrációként használták. A fotóknak teljesíteniük kell az egy-mondatos értelmezhetőséget vizuális szinten, fontos, hogy amit látunk, az megfeleltethető legyen egy képaláírásnak: "az amerikaiak német foglyokat ejtenek", "légi támadás Bilbaoban". Ez a szakmai kritérium.

Képeit nézegetve hamar rádöbbenünk, Capa nem egy szakma professzionális művelője csupán, hanem egy friss, vitális, nagy kaliberű művész. Fotói, bár tökéletesen használhatóak illusztrációként is, mégis milliószor mélyebbek, milliószor több van bennük. Eredeti műalkotások, melyek nagyfokú expresszivitásuk révén mellesleg kielégítik az ipart, a magazinokat lapozgató embereket, de sem a motiváció, sem a megvalósítás nem szakmai jellegű, hanem spirituális. Capa képeiben sokkal több van, mint amit a képaláírás igényel - fotói persze lefedik a képaláírást, de úgy, mint egy hatalmas felhő egy úszómedencét: miközben lefedi, észre sem veszi, mert sokkal nagyobb nála.

-- Légitámadás Bilbaoban

Légitámadás Bilbao-ban. Anya sétál kislányával, kézen fogva, és az eget kémleli. Lépteiken látszik, hogy sietősre fogták. Mellettük két férfi és két nő szintén az eget fürkészi, de ők még várakoznak, mintha nem lenne biztos, hogy a gépek le fognak csapni, vagy mintha a gépek felé küldött "takarodjatok innen"-pillantásaiknak lenne visszatartó ereje. Egy nő mögöttük éppen teljesen más irányba néz, balra és lefelé, de ő is ugyanúgy a fenyegetés, a készülő támadás hatása alatt van - csakúgy, mint a kislány, aki nem kérdez, nem sír, nem makacsolja meg magát, hanem felveszi anyja tempóját, és összeszorítja kis száját, a sírást későbbre tartogatva. A jelenet nem a fronton játszódik, hanem egy világváros szívében, anya és lánya bevásárlás közben - aki a képre pillant, máris bele tudja magát élni a történetbe. Szinte hallani a szirénákat is.

(a fotó: Air raid in Bilbao / Légitámadás Bilbao-ban, Spanyolország, Baszk föld, 1937 május

ROBERT CAPA © 2001 By Cornell Capa)

Lásd még: PAR75180 | PAR115472 | PAR88229 | PAR75178 )

Egy másik képen látjuk, amint az emberek (már) futva menekülnek óvóhelyek felé. Ekkor már nemcsak a szirénákat halljuk, de a becsapódó bombák morajlását is. Emberek rohanva menekülnek - a halál torkában. És itt álljunk meg egy pillanatra.

Mit csinál most (ott és akkor) a fotós? Egy PRESS feliratú sárga dzsekiben rohan a többi fotóssal, lökdösődve, hogy minél jobb képeket csináljon? Egy PRESS feliratú sárga dzsekiben, amely révén ő nem része a történetnek, amely révén őrá nem lőnek? Egy PRESS feliratú sárga mellényben, mint valami katasztrófaturista?

Capa együtt lélegzett azokkal az emberekkel, a sorstársuk volt. Együtt rohant velük - egy volt közülük, azzal a különbséggel, hogy ő, mint a mentősök, "medic"-ek a káosz közepén speciális küldetést teljesített: pillanatokat mentett, örökített meg az emberiség számára. Amikor körülötte az emberek harcoltak vagy menekültek, ő a maga útját járta, az élet, az utókor szolgálatában.

Capa fotói olyan sztorik, melyek minden cikket elhomályosítanak. Ha képeit nagyban kivetítenék, egy sötét teremben, mozifilmként lehetne őket nézni. Történetei mélyek, drámaiak, felkavaróak - amiben legkevesebb szerepe van a fényképészi szakmai profizmusnak, s legtöbb pedig annak, hogy ő maga is nyakig benne volt a történetben, amit fotózott, s ezáltal képes volt a legapróbb rezdülések szintjéig, teljes mélységében rögzíteni, ami ott és akkor történt. Nem kívülről nézte, hanem teljesen benne volt abban, ami történt, és ez nemcsak fizikai, de pszichológiai hozzáférést adott a számára (nemcsak ott volt, de képes volt autentikusan felfogni, értelmezni, hogy mi történik, gyors helyzetfelismerése, megérzései, ráérzései lehetővé tették számára, hogy mindig a legérzékenyebb, legtökéletesebb módon fókuszáljon a történetre. Együtt lélegzett, együtt gondolkodott a történésekkel).

Visszatérve a "The last man to die" c. fotójához, minket, window-shoppingoló turisztokat furán érint az egész, illetve furcsa mód előfordulhat, hogy nem nagyon tud megérinteni. Ránézésre ugyanis nem tudjuk pszichológiai alapokon, valamint saját tapasztalataink alapján hova tenni a képet. Kérdés például, hogy miért volt ott a katona, és miért volt ott Capa? Odament, mert hallotta, hogy valakit lelőttek, s gondolta, hogy ha már ő az utolsó, akkor róla is készít egy képet? Negatív. Teljesen negatív.

(a fotó:

icp 711 April 18th, 1945. American soldier killed during a house to house fight against German troops. id: PAR50408

ROBERT CAPA © 2001 By Cornell Capa)


megjegyzés: e kép több helyen más kivágásban jelent meg, a jobb oldali ablak és a karosszék nélkül, 280x360 mm méretben



Capa együtt nyomult az amerikaiakkal, a helyszín Lipcse, egy hídon harcolták magukat keresztül. A híddal szemben ott egy ház, rajta egy erkély, Capa pedig kiszúrta, és arra gondolt, lehet, hogy onnan készítheti el az utolsó képet a háborúról ("could be the last picture of the war for my camera"). Belépett a szobába, hogy lefotózza a tizedest, aki egy gépfegyverrel tüzelt. Ekkor találta el egy orvlövész. A Ludwig Museum Capa tárlatában külön nagyszerű, hogy e fotó mellett további fotók is ki vannak állítva, melyeken látszik, amint a társai lerohannak, és az utcán elfogják a németeket (Capa lerohant a többiekkel - mint mindig, együtt áramlott az eseményekkel, előtte is, attól a perctől, hogy kiszúrta az erkélyt, és utána is, amikor már fegyvertelenül, feltartott kézzel látni a két németet).


::::: szemben a háborúval - harc az emberért

Amikor valaki meghal egy háborúban, az utolsó percben mellette levőtől nem is kérhet többet, mint hogy majd mesélje el, hogy mi történt vele. Amikor embereket sújt egy háború, többet talán nem is tehet valaki, mint hogy odamegy, és azt mondja, én itt vagyok tanúnak, és el fogom mesélni, mi történt, megörökítem, ami itt és most történik - ezzel megakadályozza, hogy a szenvedő emberek úgy érezzék, isten háta mögé kerültek, hogy a világ, az emberiség elfordította róluk a tekintetét. Nem szabad hagyni, hogy a szörnyű dolgok csak úgy megtörténjenek, mert ha hagynánk, akkor később úgy lehetne tenni, mintha mi sem történt volna, ezt pedig nem szabad megengedni.


Capa, a fotós, aki a háborút fotózta, gyakorlatilag a háború ellen harcolt, a legérzékenyebb pontján mért csapást a pusztítás démonára, hisz nem hagyta, hogy mindez csak úgy megtörténjen. A nácizmus is azért válhatott olyan szörnyű naggyá és pusztítóvá, mert a világ tekintete nem hatolhatott be a lezárt, lefüggönyözött határokon keresztül (a német értelmiséget pedig a terror nyilván cselekvésképtelenné tette) - azaz nem készülhetett kép arról, ami a náci Németországban történt, és ez a "kép" nem juthatott el sem a németekhez, sem a világhoz (lásd Tibet ma). Capa háborús tudósításait nem lehet nem úgy tekinteni, mint partizán harcot a háború, a reménytelenség, a világ elsötétülése ellen.

Capa mellesleg nem annyira "hadi-tudósító" volt, mint háborús tudósító, aki az ember szemével látta a háborút, a katasztrófát. Fotói nem a katonai vezetés, hanem az emberek, a világ humánus közvéleménye számra hordoztak információt. Nem a háború, a harcok állása érdekelte, hanem az emberek, akik a háborúban, a háború sötét közegében voltak kénytelenek élni, akár a fronton, akár a front mögött. Capa fotóin mindent elsöprő módon érvényesül a kontraszt demonstrációja, a kontraszté - a békés, szabad, civilizált, boldog polgári élet (amire az emberek vágynak) - és a háború között (amiben élniük kell). Mint egy-egy Radnóti vers - Fannival. Capa, a kalandor, akinek békés hétköznapjai sem voltak hétköznapiak, elképesztő érzékenységgel tudta filmre vinni ezt az elemi drámát (is).

Spanyolországban egy nő kényelmes kerti széken egy magazin lapozgat - egy teraszon. A magazin címlapján egy divatos modellnő - idegen egy távoli civilizációból, aki békében, biztonságban, komfortban, sőt, luxusban él. A beállítás teljesen idilli, magazinolvasás egy teraszon, a nap csodásan süt, a világ összes nője és férfija bele tudja magát élni ebbe a helyzetbe. A nő mellett azonban ott van a puskája, odatámasztva. A puska, amit gyilkolásra használ - a háborúban - ami most is éppen zajlik. A puska révén a magazinolvasás és sütkérezés immár mint a háború egy lélegzetvételnyi szünete jelenik meg, mint egy vágykép a békés, boldog, hétköznapi élet iránt.

(a fotó: Barcelona, 1936 Augusztus, milicista nő

id: PAR75414 - Copyright ROBERT CAPA © 2001 By Cornell Capa/Magnum Photos
)

Amikor Capa kénytelen volt elhagyni Magyarországot, a fasizmus, a háború elvett tőle valamit, a világ, az idő kizökkent, Capa egymaga nem tolhatta helyre azt, de olyan pályát választ, amely szabad, aktív és kreatív cselekvést biztosít a számára, meg kihívásokat, kalandot - a jó oldalon, az élet és a humánum érdekében, az első vonalban. Fiatal volt, baloldali, beindult, tele energiákkal - a pálya, amelyre ráállt, egy életre szólt.


::::: a szenvedély - Gerda Taro

A háborús tudósítás szenvedéllyé, mámorító függőséggé válhat másodpercek alatt (és nyilván válik is). Noha a karrier, az új és izgalmas megélhetés, egy jó munka elvállalása, egy ígéretes kezdet nyilvánvalóan benne volt a pakliban, amikor Capa elindult a háborúba, az részéről mégsem "munka" volt, hanem szenvedély. Egy elfasizálódott országból elmenekült tehetséges zsidó fiatalember első nagy bevetése volt ez, a semlegesség, a tárgyilagosság béklyója nélkül, töretlen, friss baloldali, anti-fasiszta szellemben vetette bele magát a háborúba - a civilizált világ, a béke, az igazság oldalán.

A történet egyébként még ennél szenvedélyesebb - köszönhetően a gyönyörű és tehetséges Gerta Pohorylle-nek, a Németországban született lengyel zsidó lánynak, akit le is tartóztattak antifasiszta propagandáért, és menekülnie kellett a náci Németországból, és akit a világ már választott nevén ismert meg, mint Gerda Taro-t (két kedvence, Greta Garbo és Taro Okamoto után).

A fiatal és tehetséges lány 1934-ben érkezett Párizsba, részmunkaidőben titkárnősködött, míg 1935-ben André Friedman-nél (Capa) vállalt munkát, asszisztense és tanoncaként, a fiatal (20 éves), Magyarországról emigrált srácnál, aki a karizmatikus Éva Besnyő tanácsára fotós lett. Egymásba szerettek.

(a fotó: Gerda Taro és Robert Capa Párizsban - 1935, Fred Stein fotója)

Gerda Taro különösen gyönyörű volt, mindenkit elbűvölt maga körül - ami fotóin is átjön, látszik, hogy akiket lefotózott, beengedték őt a világukba. Egy 160 centis, gyönyörű zsidó lány, akit a spanyolok úgy becéztek, a "kis szőke". Tele volt élettel, energiával, roppant művelt volt és intelligens. Gerda Taro ekkor 24. Az Alliance Photo - fotóügynökségnek dolgozik, és szabad, beindult fiatal lányként azt találta ki, hogy küldjenek be fotókat ők is, egy jól hangzó név alatt - a Robert Capa nevet találták ki (Frank Capra iránti rajongásból, és mert Friedman Endrét barátai cápának becézték). A szerelmesek együtt mentek Spanyolországba, ahol életük első nagy bevetését együtt csinálták - kezdetben Robert Capa néven :) Létezik-e a baloldaliságnak, a szellemi szabadságnak, a(z autentikus) kommunista eszméknek szebb megvalósulása, mint a művészeten való közösködés? Két nagy művész, két szerelmes egy néven ontja képeit. Csodaszép történet. Elképesztő (Hemingway felesége, Martha Gellhorn erről regényt is írt). Két pioneer művész (Gerda Taro az első volt a nők közül, az első háborús tudósító) fantasztikus kalandjai. Egyszerűen nem lehet meghatottság nélkül nézni azt a fotót, melyet Fred Stein készített róluk 1936-ban, egy párizsi teraszon. Szabadság, szerelem, fiatalság, tehetség, szépség, művészet, elhivatottság.

Gerda Taro annyira megszállott volt, hogy légitámadásokkor nem volt hajlandó fedezékbe menni, és egy-egy kattintás után gyakran azt kiáltotta, "életem eddigi legjobb képe!". Beindultságáról Capa készített képet az örökkévalóság számára - bevetés közben megörökítve szerelmét, aki tőle tanult meg fotózni.

(a fotó: Gerda Taro és egy katona Córdoba-i fronton, 1937 - fotós: Robert Capa)

Capa egyébként megkérte a kezét, de a lány nemet mondott. 1937 tavaszára már függetlenedtek egymástól, külön is elkezdték kibontakoztatni karrierjeiket. Gerda Taro azonban tragikusan korán meghalt, a spanyolországi bevetés, illetve Brunete-i hadjárat fotózása az életébe került. Halálának körülményeit az utókor végső fokon, hivatalosan úgy könyvelte el, hogy "baleset" volt. Ennek ellenére, ha józan ésszel szemléljük az ismert tényeket, egycsapásra világossá válik, hogy a csodálatos lány nagy valószínűséggel merénylet áldozata lett.

A Brunete-i hadművelet nem a köztársaságiak (republikánusok, a fasisztákkal szemben harcoló jó fiúk) műve volt, mert azt Sztálin katonái vezényelték, vagy ahol nem, ott is jelen voltak és ők ellenőrizték az eseményeket. Ekkor tehát Sztálin harcolt a fasisztákkal. A haditudósítás sem az volt ekkor már Brunete-nél, mint máskor, mert beindult a kommunista, Sztálin alá rendelt cenzúra és engedélyezés rendszere. A fotózáshoz, tudósításhoz már engedély kellett (a külföldi sajtó iroda élén Constancia de la Mora állt, az arisztokratából lett marxista, aki hűséges házőrzőként letiltotta a spanyol sajtóban, hogy a Szovjetunióban végzett tisztogatásokról megjelenjenek anyagok).

A Brunete-i offenzíva június 6-án indult. Gerda Taro a sűrűjében volt - nem volt semmiféle engedélye, és egy tábornok is figyelmeztette, hogy az élete nincs biztonságban. Az offenzíva végül csúfos kudarc lett, hatalmas emberáldozattal. A szovjet gyártmányú tank, amely állítólag csak úgy "elszabadult", oldalról rohant bele a teherautóba, aminek az oldalán kapaszkodva Taro igyekezett elhagyni a túlságosan veszélyessé vált hadszínteret. A lány első szava az volt, amikor magához tért, hogy "hol vannak a kameráim?". A kamerái nem lettek meg, sem a fotók, amiket a sztálini hadművelet véres kudarcáról készített. Másnap reggel a tehetségtől izzó gyönyörű fiatal lány belehalt sérüléseibe. 26 évet élt, mint Petőfi. Ez, ha tekintetbe vesszük, hogy a fotói sosem kerültek elő, minden, csak nem véletlen. A spanyol külföldi sajtó iroda a Brunete-i offenzívát győzelemként kommunikálta - az ezt cáfoló bizonyíték-fotók híján megtehették.

Gerda Taro-t nemcsak a francia kommunisták ünnepelték az antifasiszta harc világhírű hősnőjeként, de a vasfüggöny mögött, az NDK-ban is - ahol utcákat is elneveztek róla. Síremlékét, amit a francia kommunista párt fizetett, Giacometti készítette, ma elhagyatva, elhanyagoltan, megrongálva áll. Gerda Taro szeplőtlen tehetség volt, akit szerelme, Robert Capa tanított meg fotózni, akivel együtt vetették bele magukat a nagy ismeretlenbe.


::::: a Partraszállás - a sűrűjében

(fizikai hozzáférés)

Capa eredetiségét, művészi, fotográfusi intenzitását legmegdöbbentőbben talán a Normandiai Partraszállás első napján, a tragikus vérfürdőről híres Omaha Beach-en készített fotói révén érthetjük meg. Mint ismeretes, az Omaha Beach tragédiája annak köszönhető, hogy amikor a német lövész-bunkerek, géppuskaállások már elvileg rég ízzé-porrá lőve kellett volna lenniük, a rövidre fogott ágyútűz miatt valójában épségben maradtak, és a géppuskaállások gyilkos ragadozóként várták a tulajdonképpen gyanútlanul partraszálló amerikai fiatalokat.

Capa az egyike volt a 2 fotósnak, aki egyáltalán engedélyt kért és kapott, hogy részt vegyen a partraszállásban, és nem akármilyen helyzetbe hozta magát azzal, hogy az első hullám partraszállói közé állt be - az Omaha Parton (Easy Red szektor).

Capa élményei nagyban megegyeznek azzal, amit a Ryan Közlegény Megmentése c. filmben látunk. Egy fémakadály mögött húzódott meg a derékig érő jéghideg vízben, onnan kezdett el fotózni. Egész teste remegett a hidegtől és a félelemtől. Egyik kockát kattintotta a másik után (ahogyan ezt visszaemlékezéseiben leírja). Miközben körülötte mindenki az életéért harcolt, és fegyverekkel tüzelt emberekre, ő kamerával "lőtt" és azon dolgozott, hogy ezt a poklot megörökítse az ember, világ, az utókor számára (harc az emberért). Három kamerát használt. A puszta film-csere is óriási feladat volt (az elfotózott film visszatekerése, elrakása, majd új film befűzése) a jéghideg vízben remegő testtel és kézzel, ráadásul a kamerákat akkoriban minden kattintás után előre kellett tekerni (fel kellett húzni), ami átfagyott, vizes kézzel ugyancsak nem kis feladat. 90 percet töltött a vízben, aztán felvette egy gyalogsági partraszálló hajó (LCI), amilyennel érkezett. Ahogy felvették, egyből fotózni kezdett, de elsötétült előtte a világ, meztelenül, egy plédbe csavarva tért magához.

(A Ludwig Museum tárlatában különösen figyelemre méltó, hogy a megfelelő Life Magazinok is ki vannak állítva, és így, ha valaki Capa saját visszaemlékezéseit akarja olvasni, elég egy üvegpult felé hajolnia - és nem kell a Szabó Ervin Könyvtár nyitására várni, a nyári szünet után).

Capa iszonyú helyzetbe hozta magát. Ezt azonban nem azért tette, hogy veszélyt vállaljon, hanem azért, hogy a témát megfelelő módon fotózhassa. Nyilván közrejátszhatott ebben némi egészséges önteltség, büszkeség, professzionális fölényesség, magabiztosság is, hisz ekkor ő már veterán háborús tudósító volt, mégpedig világhírű. Ezzel együtt Capa olyan helyre lökte be magát, ahova senki más, a Partraszállás eseményeinek sűrűjébe, és ezúttal már csak amiatt is, hogy ott volt, maga volt az élvonal. A puszta döntésért is, hogy aznap, az első hullámban odament fotózni, óriási tiszteletet érdemel. Ekkor, e nap hajnalán készült fotói, bár több, mint száz képből a Life londoni laborasszisztense, vagy a "tea-boy" gondatlanságból rengeteget megsemmisített (buzgóságában feltekerte a film-szárító hőmérsékletét, és így megolvasztotta a filmek emulzióját), a Partraszállás legjobbjai és egyben örök életű klasszikusai lettek.

::::: Háborús tudósítás egykor és ma

Capa a D-Napon olyanra vállalkozott, amire kevesen, e tudósításából pedig olyan bevetés bontakozott ki, amivel (ismét) világelső lett.

E bevetés mellesleg nagyon komoly támpontokat ad ahhoz is, hogy megértsük, Robert Capa karrierje egyszerűen utánozhatatlan, megismételhetetlen. Ma a fotográfia egészen más természetű jelenség, mint ekkor volt. Ma egy 15 perces háborús bevetés során sem 100, hanem 5000 fotót készítene egy fotós. A fotográfia technikailag is lehetővé teszi, hogy hatalmas mennyiségben készüljenek a képek, ráadásul, ma már a fotósból is sokkal több van, nagyságrendekkel több, és ha valahol valami történik, akkor ott fotósok serege fog jó képekre vadászni.

Annak idején, Horvátországban a háború idején már állítólag annyi fotós volt, hogy egy-egy ütközet úgy nézett ki, hogy egyik fél, másik fél, és a fotósok. Öt-hat katona lőtt öt-hat katonát, mögöttük pedig fotósok tucatjai kattogtatták a kameráikat. Ami ma folyik háborús tudósítás terén, az már valami egészen más dolog. Ma már nem is igazán van szükség emberi részvételre a harcok minden fázisában. Az aknákat aknaszedő robotok intézik el, felvételeket pedig könnyűszerrel készíthetnek a katonák, illetve a sisakjukon elhelyezett kamerák is. Ma már nem feltétlenül szükséges az emberi élet kockáztatása.

Ma minden más. A WTC elleni terrortámadás során például az egyik híres fotós New York-i lakásából látja, hogy mi történt, felkapja a kameráját, felmegy a tetőre, és fotózni kezd. Ma már rengeteg fotós van, fotósok és kamerák vannak mindenütt, és rengeteg kép készül. Ráadásul ma már a háborúban készült képek szerepe is másodlagos, hiszen a legélesebb helyzeteket webkamera minőségű élő videó-felvételek rögzítik, akár a katonák kamerái, akár nézelődők telefonjai révén. Ma a tv-híradókban rengeteg infót kapunk arról, hogy egy adott konfliktus helyszínén mi történik és miért. Ma a CNN telefonos kapcsolat segítségével küldi a videó tudósításait. Ma a CNN bárki telefonjának a felvételét átveszi, aki közel került valami eseményhez: minden ember potenciális tudósító. Ma minden ember telefonja, videó kamerája potenciális tudósító. Ma a világ tévét és internetet néz, tévéképernyők és monitorok előtt tölti az idejét, a hír-fogyasztók számára pedig a legnagyobb tápértéket pedig a "LIVE" tudósítások képviselik. Ma a fotók szerepe egy esemény tudósításánál, valljuk be: másodlagos. Ahogyan a nyomtatott sajtóé is.

Ne kerteljünk: ma már egy fotós, ha elképesztő háborús fotókat készít, valójában hatásos, művészi fotókat készít, és csak másodsorban tudósít. Capa idejében a világnak volt szüksége a fotósokra, fotós-tudósítókra - ma már a fotósoknak van szükségük a munkára. Ma a sajtó-fotók sarkosan fogalmazva dekoratív illusztrációk, melyek felkelthetik az érdeklődést egy-egy sztori iránt - és nem elmesélik azokat. A mesélést ma már a media-coverage végzi, szemtanúk, riporterek beszámolója élőben, a helyszínről, a stúdióban szakértők elemzik a tények, dokumentumok alapján a helyzetet. Egy ilyen műsorban egy-egy fotó alig bukkan fel, mert egy pár dolláros telefon által rögzített felvétel közvetlenségében megelőzi a fotókat. Capa idején azt lehetett mondani, hogy egy fotó képes megjeleníteni azt, amit a saját szemünkkel látnánk, ha ott lehetnénk térben és időben, ahol és amikor az adott kép készült. Ma ugyanezt egy mobil telefonnal, bármilyen videó kamerával készült mozgó-felvételről még inkább el lehet mondani. A sors iróniája, hogy a Canon új fotókameráiba videó felvétel funkciót is épít, mégpedig HD minőségben (aminek az az egyik előnye, hogy amikor videót rögzít egy fotós, nem marad le teljesen a fotózásról, mert a felvételből ki lehet venni állóképet újságban kinyomtatható felbontásban is).

Capa így tehát annak idején végképp olyan helyre jutott be, ahova csak az akkori kiválasztottak, hiszen az időkapu, amely akkor nyitva állt számára, azóta fokozatosan bezárult. Egyszerűen lehetetlenség utána csinálni, amit ő és pioneer fotó-tudósítótársai véghezvittek, mert ma már teljesen más viszonyok uralkodnak, azokba az időkbe visszamenni pedig egyszerűen nem lehetséges.



::::: Capa tehetségéről

Capa-t nyugodtan dicsérhetjük, imádhatjuk a szenvedélyééért, a bátorságáért, és ahhoz is minden jogunk megvan, hogy őt különleges pioneer-ként tekintsük, akinek akkor milliószor nagyobb, tisztább lehetőségei voltak, mint ma bárkinek. Pioneer volt, akinek nem nehezebb volt, mint az utána következőknek, hanem sokkal könnyebb, sőt olyan lehetősége nyílt maradandót, örökkévalót alkotni, mint utána senki másnak (a sors részéről csodás gesztus, hogy a tehetséges lánnyal, szerelmével együtt fedezték fel ezt az addig szinte érintetlen területet, s hogy amikor ő befutott, szerelme is világelsővé vált).

Vitathatatlan, hogy szerencsés, illetve különlegesen kedvező helyzetben volt (egy világraszóló fotós-karrierhez), de nem szabad megfeledkeznünk a tehetségéről. Nem szabad elmennünk a tehetsége mellett, nem szabad azt készpénznek venni - mert Capa nemcsak jó időben volt jó helyen, de jó időben, jó helyen volt kiemelkedően tehetséges.

Tehetségét nem könnyű felfogni, hiszen olyan helyzetekben fotózott, hogy akár azt is mondhatnánk, "ha valaki más, szinte bárki ott lett volna, és megnyomja a gombot, az is világraszóló kép lett volna". Ha azonban bárki más lett volna a helyében, a képekre inkább mint érdekes és fontos dokumentumokra tekintenénk, és nem mint izzó hőfokú drámai ábrázolásokra, életeket, embereket, pillanatokat, történeteket megörökítő ikonszerű (emlékezetünkbe beleégő) képekre ...

Capa ismerte a formulákat, olyan hatást tudott elérni, amilyet csak akart - de mégis mindig alárendelte magát a feladatnak, és hagyta, hogy amit lát, az határozza meg, hogy hogyan fotózza. Tehetsége feljogosította, hogy pimaszul laza és lényegretörő legyen.

Abban, ami egy fotós elébe tárul, rengeteg nyers energia van, rengeteg összefüggés, dráma, a fotósnak egy maximálisan komplex szituációt kell nagyon gyorsan feldolgoznia, vagy legalább is érzékelnie.

Prüdéria, idegenkedés, valamiféle szándék, egy doktrína, felületesség, az empátia hiánya, a helyzet megértésének, gyors felfogásának kudarca, no és a koncepciók - ezek mind vezethetnek ahhoz, hogy egy fotó az elérhető maximumból csak töredéknyit legyen képes megragadni a valóság által kínált látvány-élményből.

Capa azonban nagyon finom, érzékeny és gyors fotós volt. Feloldódott a történésekben, képes volt rengeteget és nagyon gyorsan megragadni abból, aminek szemtanúja volt. Aktuális koncepcióját, ugyanúgy, mint képeit, a pillanat hevében szülte, és ezek a koncepciók mindig a lehető legnagyobb hozzáférést, rálátást, a legmegvilágítóbb beállítást produkálták az adott témának. Amíg a kevésbé tehetséges fotósok a drámát keresik mindig és mindenben, addig Capa valószínűleg abból űzött sportot, hogy merev koncepció nélkül, a legegyszerűbben akarta megérteni, amit látott, a dráma, a konfliktusok erővonalai pedig (amikért más fotósoknak, különösen ma, keményen meg kell küzdeniük) maguktól jelentek meg képein - mint közeli barátok egy partyn, akiknek meghívót sem kell küldeni.

::::: Capa pályájáról címszavakban

Capa karrierje onnan indult, hogy hazájában (ahogyan később második hazájában, Párizsban is) a nácizmus bedarálta az életet. Menekülnie kellett, ám mint szabad és meggyőződéses baloldali, forradalmi fiatal, szembefordult a háborúval, a menekülésből pedig hajsza lett. Nem egyszerűen háborús tudósító lett, hiszen 1945-ig azzal a fasizmussal szemben harcolt, amely miatt 19 évesen el kellet menekülnie Budapestről.

A fasizmus, a világháború embermilliók, egy egész kontinens életét tették pokollá, egy a művészetek iránt affinis, "humán beállítottságú", vibráló tehetségű fiatalt például egy életre megfosztott a jogi egyetem, az újságírás, költészet, irodalom, kávéházakban való ücsörgés motívumaira épülő tradicionális értelmiségi pályafutás lehetőségétől. A tradicionális irodalmi életpálya duplán is elérhetetlenné lett számára, hiszen mondjuk Párizsban ő, mint egy nem született francia a nyelv terén is korlátozva lett volna.

Ha Capára és a fotós-karrierjére gondolunk, azt kell mondanunk, remekül találta meg a helyét, a pályáját a korban, amelybe belecsöppent. Párizs csodálatos hely, még mindig a szellemi központ, a fotográfia pedig független a beszélt nyelvtől, és például a festészetnél is sokkal nagyobb függetlenséget kínált, a rendes, megbízásos alapú megélhetés révén. Capa pályája az adekvát pálya volt egy tehetséges, beindult, forradalmi szellemű fiatal számára, a foto-riporteri pálya óriási szabadságot biztosított a számára (a katonai bevetéseken, ahol mindenki parancsot teljesít, ő a maga ura volt). Szabadságot és elismerést szerzett, az intellektuális elit része volt, híres, népszerű, a fényűző party-k nagy volumenű résztvevője. Tetejébe mindennek, lehetősége nyílt rá, hogy ne csak pénzt keressen, ne csak népszerűséget arasson, de hogy amit csinál, azt művészi szinten csinálhassa. Hallatlan életenergia, tehetség és intelligencia - "mindössze" ezekre volt szüksége, hogy e pályán (melynek több szempontból úttörője) megállja a helyét, sőt, kora legjobbja legyen.


Capa életének intenzitására jellemző, hogy élete egyenlő lett a karrierjével. Nem csoda, hiszen amit csinált, az nem munka volt, hanem művészet, csupa nagy betűvel. Bohém volt, nyitott, érdeklődő, kaland- és szabadságvágyó, nagyfokú intellektuális fesztelenséggel megáldva. Ha akkoriban filmet készítettek volna róla, csakis Humphrey Bogart alakíthatta volna.

Sokkal több volt, mint egy fotós, akit odaküldött egy lap valahova, hogy tudósítson. Fotói is sokkal többet jelentettek (jelentenek) tudósításoknál. Nyilván jó sok olyan fotót is készített, melyek "csupáncsak" nagyon jó sajtó-fotók, mint a 15 éves kínai katona harci sisakban, "the defender of China" (Life címlap, 1938 májusában), de ez nem az ő "hibája" volt. Capa egyfajta objektivitással végezte kutatásait, bevetéseit. Úgy tűnik, valahogy úgy tekintette, mintha a kamerája (vagy kamerái) külön életet élnének, mintha ő maga mindig ugyanazt csinálná, és a fotózás azon dőlne el, hogy a kamerája hogyan "reagál" arra, ami elébe tárul.

Ez az "objektivitás" szerény nézetünk szerint nagyon fontos motívum Capánál. Ez egyfajta kulcs lehet Capa működéséhez.

Mint a függetlenség legmagasabb fokán lévő művész, egyszerűen "csak" beveti magát egy helyzetbe, és hagyja, hogy a történések magukkal ragadják, ő pedig, mint egy hurrikán-szonda (kis műszer- ami arra van kifejlesztve, hogy amikor a hurrikán felkapja, odabentről adatokat gyűjtsön és rögzítsen) teszi a dolgát a kamerájával. Ez az objektivitás, a kamerájának a külön entitásként való aposztrofálása nem más, mint a függetlenséggel, az intellektuális fesztelenséggel való magasröptű kérkedés. Mintha azt mondaná, én nem beállítom a képeket, és nem koncepciókat illusztrálok, én nem törekszem arra, hogy ilyen vagy olyan hatást érjek el - én csak odamegyek, és hagyom, hogy a kamerám tegye a dolgát. Gyönyörű! A szerkesztőségekben egy-egy riporttal kapcsolatban a végső mondanivaló, az üzenet már előre meg van fogalmazva, kvázi nem azért küldik oda a fotóriportert drága pénzen, hogy ő döntse el, milyen ott a helyzet, miről szól a szitu. Az azonban, ahogyan Capa a kamerájáról beszél, nagyon is úgy hangzik, mintha Capa azt mondaná, odamegyek, és majd meglátom, majd a kamerám meglátja - kvázi senki se mondja meg neki előre, hogy mit akar látni, hiszen ő nem egy alkalmazott, hanem a civilizált világ egyik kiküldött vizuális érzékszerve.

Bár ez csupán spekuláció, nagy bakot biztosan nem lövünk vele, hiszen a szellemi függetlenség ilyetén hajszolása a nagy volumenű művészeket mindig erőteljesen jellemzi. Másrészt az egészet csakis azért hoztuk fel, hogy Capa személyiségével a lehető legintenzívebben konfrontálódhassunk, illetve, hogy az 1945 utáni időszak tükrében még jobban megértsük, mennyire elsöprően originális személyiség volt.

A helyzet 1945 után minden bizonnyal különössé vált egy fiatalsága óta meggyőződéses baloldali művész számára. Először is itt van a Szovjetunió esete, amit az amerikaiak (Capa ekkor már amerikai állampolgár volt) 1947-ben már az új ellenségként láttak (ekkor Walter Lippmann már megalkotta a hidegháború kifejezést), azok viszont, akiknek a számára a kommunizmus, a baloldaliság komoly szellemi attitűd, életstílus, meggyőződés volt, a Szovjetunió terjeszkedése, a keleti blokk létrejötte egy utópia megvalósulását is jelenthette (a tisztogatásokról, Katyn-ról ekkor a világ még nem tudott). Ha a kommunizmus jó dolog, akkor egy kommunista állam miért ne volna jó? Miért ne volna érdemes üdvözölni a fejleményt, hogy bizonyos államok, melyek a SzU segítségével legyőzték a fasizmust, hirtelen a kommunizmus útjára lépnek? Ellenségem ellensége a barátom, nem? Rengeteg magyar értelmiségi esett áldozatául e gondolatmenetnek.

Capanak is minden oka meglett volna, hogy elfogult legyen az új Magyarországgal (1948-ban). Tény, hogy Capa ekkor már amerikai állampolgár, de az is tény, hogy egy meggyőződéses baloldali, aki 10 évet töltött a fasizmus elleni harccal, nyilván megpróbálta volna a szocializmust a lehető legpozitívabb színben látni - és láttatni. Objektivitása, "kamerái" azonban nem tették ezt lehetővé a számára. Capa a rá jellemző hallatlan lazasággal tárta fel, mi a helyzet Budapesten. Fotózott Váci utcát, nagypolgári divatbemutatót a Rotchild házban, rommá lőtt hotel mellett teraszon kávézó embereket a korzón, a Városligetben papírmasé tankkal játszó gyerekeket, hatalmas díszletek közt beszédet mondó Rákosit, egy katonát a Kossuth szobor alatt, és egy katonai felvonulást, amely a fantasztikus szociológiai körkép záróakkordja lett. Hiába ismerjük a történelemnek e szakaszát, Capa néhány képe beszédesebben világítja meg ezt az időszakot, mint 5000 teleírt oldal. Capa elfogulatlan, emberközpontú érdeklődése drámai erejű, komplett szociográfiát hozott létre, ami szellemi nagyságának, művészi érzékenységének ékes bizonyítéka. Capa megvezethetetlen, szókimondó, a lényegbe beletrafáló intellektusa évtizedek múltán is üdítő friss levegőként hat ránk.

A Szovjetunióban tett útja ugyanígy árulkodik művészi nagyságáról. A hatóságok csak bizonyos városokban, bizonyos helyeken őt fotózni, ami eleve rossz indítás Capaval szemben. Több ezer képet készített, de az egész utat kudarcként élte meg, és úgy foglalta össze, hogy kamerái irtóztak attól, ami elébük tárult (unalmas, zárkózott, rendes, dolgos, hétköznapi emberek, akik még csak divatosan sem öltözködnek - szemben a buja baloldali, forradalmi szellemmel), és ezért nem sikerültek "jól" a képei. Capa kamerái persze, mint mindig, ekkor is hibátlanul működtek, csak nyilván nem hagyták magukat megtéveszteni, és a hatóságok által felügyelt és levezényelt propaganda-fotózás sorozatot nem vették be, mint a valóságot. A kényszerített propaganda-valóság megbukott a Capa "kamerái" által végzett hazugságvizsgálaton.

A kelet és a kommunizmus tulajdonképpen lezárul a számára. Odahaza, az USA-ban a vasfüggöny másik oldalán sem felhőtlen az élet. Szerelme Ingrid Bergman-nal összehozza őt Hollywood-dal is. Capa kifejezetten érdeklődött a film, a mozi iránt, de ismerve művészetét, visszamenőleg is megjósolhatnánk, hogy a stúdió éra Hollywood-ja a műtermekkel és mű történetekkel nem az ő világa "lesz". ("Hollywood valahogy nem az ő terepe volt" - mondja Ingrid Bergman, akit Kincses Károly idéz remek Capa portré-könyvében). Végül ismét Párizsban köt ki. Egyfajta lezárásaként a háborúnak, elkezdi írni a visszaemlékezés-könyvét, és közben a bohém életigenlés szellemében megalapítja Magnum fotó-ügynökséget (amely pezsgőbontás közben nyeri el nevét - a pezsgőről), székhellyel New York-ban és Párizsban.

Capa, lássuk be, remek tervet ötlött ki békeidőre. Az ügynökség kezdeti fotó-tőkéjét az alapító fotósok háborús képei alkották, közben azonban a divatfotózás is felkerült a repertoárba (sőt, Capa maga is készített divatfotókat, melyek például a Vogue-ban is megjelentek). Capa tele volt energiával, ugyanebben az évben, 1947-ben Törökországba 16mm-es filmkamerával ment le forgatni (amilyet a híradósok is használtak), s mellesleg egy televíziós produkciós céget is létrehozott Steinbeck-kel, Reisman-nal és Henry S. White-tal, sőt, hogy a spektrum teljes legyen, még divatfilmet is rendezett Christian Dior számára.

Capa a rá jellemző vitalitással új irányokban nyitott, miközben befejezte háborús visszaemlékezéseit, a "Slightly Out Of Focus"-t (amellyel a praktikusan és akcentussal bár, de 7 nyelvet is beszélő Capa íróvá is avanzsált). A Holiday magazin számára kedves cikkeket írt utazgatásairól, saját fotóival illusztrálva. Közben a háborúról és fotózásról azt írta: "To me war is like an aging actress—more and more dangerous and less and less photogenic " (a háború számomra olyan, mint egy öregedő színésznő, egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén). 1954-ig négy könyvet is írt.

Némi túlzással úgy is megvilágíthatjuk, hogy Capa ekkor két világ közt volt átutazóban, a múlt és jövő közt, a kommunista kelet és az USA közt félúton, Párizsban, a fotóriporterség és számos új dolog között, a háború és a jövő között. (A világháború végeztével névjegyet készült nyomtatni "Robert Capa hadifényképész, munkanélküli" felirattal -írja Kincses Károly a Capa-könyvében). Egy új élete volt kibontakozóban - de a régi sajnálatos módon utánanyúlt, hogy visszahúzza.

Baloldalisága közismert, Bergman erről is beszámol (lásd ugyancsak a Kincses Károly könyvet), öltönyt adományoz a szegény franciáknak, pedig csak 3 darab van neki, míg Bergman más ismerősei, akiknek rengeteg öltönyük van, semmit sem adnak, Capa Londonban 5 fontot ad egy koldusnak, s teszi mindezt úgy, mintha csak azt mondaná, dobjunk egy centet egy szökőkútba, jó muri lesz. Mi, a tágra nyílt szemű utókor megértjük, sőt együtt dobban vele a szívünk, de akkoriban az USA-ban más szelek fújtak: bár Párizsban tartózkodik, mégis utoléri a maccarthyzmus, s a nagy utazó egy időre útlevél nélkül marad. Ekkor (1953) a Magnum ügynökség dolgai is rosszul állnak, így lemond az elnökségről. Végül, 1954-ben, amikor japánból kap egy háborús fotózás-megbízatást, az valóságos örömhírként éri (világít rá Kincses Károly a könyvében, Irwin Shaw-t is idézve). Egy pozitív fordulat - vissza az ismerős vizekre.

Innen nézve azonban ez az a pont lehetett, amikor a múlt utánanyúlt, és visszarántotta a háborús tudósítások világába. Ebben talán az a legtragikusabb, hogy e megbízatás során éppen Indokínába kerül, azaz oda, ahol még a '70-es években is durva háború dúl, ami egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy ne úgy lássuk: Capa újrakezdte háborús fotózsurnaliszta munkásságát, még akkor is, ha ezt a megbízatást már úgy fogadta el, hogy elhatározta, ez lesz az utolsó. Az első Indokínai háború (1946-1954) utolsó két és fél hónapjára ért oda - 1954 május 9-én. Az utolsó képet május 25-én készítette.


::::: linkek



- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

linkek (jelenleg is szerkesztés alatt):

Robert Capa a Magnum Photos site-on

Robert Capa állandó kiállítás (infó) az ICP.org-on

Gerda Taro az ICP.org-on

Robert Capa
LIFE Magazine D-Day, Omaha Beach, Normandy June 1944

Gerda Taro-ról
Accidental Heroine

Loving Life, Facing Death -
cikk a NY Times-on by MICHAEL KIMMELMAN

MUSIC FOR THE EYES;
Is Photojournalism Also Art? - post a NY Times-on - 1990

José Manuel Serrano Esparza cikke
a Milicista Háláláról

Robert Capa
D-Day fotóiról

számos cikk Robert Capa-ról

Robert Capa és Eva Besnyő közös kiállítása Amsterdamban

fotó
a szépséges Eva Benyő-ről

fotó:
1947 - bizottság dönt arról, hogy mely ruhákat viselhetik a szovjet nők

fotó:
Robert Capa divat-filmet rendez a World Video számára "divat kavalkád" címmel

divat fotók:

Dior, Párizs | Dior, Párizsban | Dior, Párizsban | Divatfotó, Dior

a Magnum ügynökség története


A mexikói bőrönd


Címkék: