Prometheus
Az elején elég sokáig azt hittük, magával ragadó lesz a film, lehet, hogy azért, mert kb. ez első ¾ órában csak készülődést, értelmezéseket, filozofálgatásokat láthattunk a Prometheus nevű hajó utasaitól. Semmi horrorjelenet, semmi arcra tapadó idegen lény, helyette a trendin felöltöztetett fiatal tudós és barátnője (Charlie és Elizabeth) tart előadást a többieknek arról az elméletükről, miszerint ezen a másik bolygón, ahol éppen landoltak, az emberiség eredetére kaphatnak választ. 
Az Elizabeth-et játsszó Noomi Rapace (aki viszonylag ismeretlen arc, ha a svéd Millenium-trilógia főszerepét nem számítjuk, csak a legutóbbi Sherlock Holmes-ban játszott egy félig főszerepet) megfelelően csodálkozóan néz mindenre, a babás arca kellemes látványt nyújt, és érthető, hogy Ridley Scott egy hasonlóan új színésznőt szeretett volna az új Alien-filmjébe, mint amilyen volt 79-ben Sigourney Weaver. Rapace teszi a dolgát, ha kell, kemény, ha kell, védtelennek tűnik, és a helyén van még ebben a sci-fi horrorban is, egyszóval jó választás volt.
A fő gond a forgatókönyvvel van, két olyan író jegyezte, aki egy-egy filmet írtak ezelőtt, hasonló műfajokban (A Legsötétebb Óra c. horror, és a Cowboyok és Űrlények c. western-sci fi-horror). A történet érezhetően „komoly” akar lenni, a szörnyek pusztító csápjainak látványa helyett/mellett az emberiség eredetét pedzegetik, ősi lényekkel, üzenetekkel, jófej teremtőkkel, miegymással, amik végül nem állnak össze egy egységes képpé. (Konkrétan a film végén úgy távozunk, hogy nem értünk egy-két fontos momentumot, amit csak a spoiler-mentesség miatt nem vetünk fel).
Nem arról van szó, hogy keveseljük a filmbeli erőszakot (egy-két kifejezetten durva jelenet miatt fel is emeltük a cspv-s korhatárt 18 éven felüliekre), hanem úgy érezzük, mintha az alkotók nem tudták volna biztosan, milyen filmet szeretnének, egy ontológiai gondolatokkal telepakolt „komoly” alkotást (legjobb esetben egy Gladiátor-színvonalú filmet, sci-fi műfajban), vagy pedig egy új Alien-es horrorfilmet, ami az új technikákkal (komputer-generált képek és 3D-s vetítési forma) megküldve nem csupán ijeszteget, hanem le is nyűgöz valamennyire.
Sokszor van félbehagyottság érzésünk, pl. az egyik szereplő tesz valami végzetes lépést a másik ellen, amiről később senki sem fog beszélni, bár a főhősnő számára is nyilvánvalóvá válik a tett, szóba sem hozza később. Aztán akadnak esetlen, béna jelenetek, ilyen pl. amikor két okos tudós egy mocsárszerű valamiből kinyúló csápra azt mondja, „szia gyönyörűségem”, és elkezdi magához hívogatni a fura lényt. Párbeszédekben sem mindig erős a film, Charlize Theron és (az ismét Galambos Péter hangját megkapó) afro-amerikai kapitány évődése szinte vicces, mint ahogy a kicentizetten felépített mellékszereplő karakterek beszélgetései is (mint egy rendes tv-sorozatban, itt is van egy kínai srác, egy New York-i értelmiségi fiú, egy fűvet szívó, szakállas-szókimondó fickó, egy csakis kapucnis pulcsiban mozgó másik (kb. San Francisco-i) értelmiségi, egy profi, humoros és őszinte kapitány, stb...). A lehető legtöbbet a David nevű karakterből hozhattak volna ki, aki egy humánrobot (android), és akit Michael Fassbender játszik. 
Az övé a film két ígéretes érzelmi viszonyulásának egyike (a másik Elizabeth apjától kapott keresztje, amit a nyakában hord, és ami kvázi az ember Isten által való teremtettségére utal). David egy robot, aki láthatóan nagyon vonzódik az emberi léthez, folyton az Arábiai Lawrence c. filmet nézi, és úgy festi a haját, hogy hasonlítson a filmbeli főszereplőhöz, a szőke Peter O'Toole-hoz, amúgy pedig ezerrel kutatja, mi az a plusz (vagyis nála mínusz), ami megkülönbözteti őt és az embereket egymástól. Ez a szál jobban kibontva sokat hozzáadott volna a filmhez, de sajnos nem így lett, David -Fassbender előadásában- megmaradt egy titokzatos segítőnek, akiről nem tudjuk, kinek engedelmeskedik, mindenesetre soha nem lép ki a robot mivoltából, bármennyire is emberien tenyérbemászó a behízelgő modora.
Ridley Scott új Alien-je nem lett annyira eredeti és félelmetes, mint az első film volt, és hajlunk rá, hogy jobb lett volna, ha kevesebb teremtés-filozófiai merengést nyomnak bele a forgatókönyvbe. Végeredményképp egy szörnyes horrorfilmet kaptunk (aminek jót tett a 3D), komolynak tűnő körítéssel, kiszámítható történésekkel, avataros behatással, és -számunkra- nem világos befejezéssel. A 97-es Alien 4-et jobban bírtuk, Winona Ryder-rel és Sigourney Weaver-rel..