40 éve (1985+40=2025) halt meg BÓDY GÁBOR

Mondjuk, volt egyszer egy jó film, amelyben megszeretted a szereplőket – mondjuk, Winona Ryder-t, a Reality Bites-ban. Normálisan, az élet és a humánum természetes működésének megfelelően az történne, hogy rendszeresen emlékezünk Winona Ryder-re, akit azóta is szeretünk. Mert elég egyetlen mű, egyetlen jó KÉP ahhoz, hogy az emléke örökké éljen bennünk annak a Ryder-nek, aki akkor volt. És semmi szükség nincs arra, hogy meghaljon.

Úgy értem – költői kérdés –, ki az a vásott lelkű majom, aki azt mondaná, hogy jó-jó, szeretjük, persze, de hogy néz ki most? Hány kiló, és hogyan öregszik? Hány gyereket nevel? Drogosok vagy tiszták? Elvált? Kivel él és hol? Milyen autót vezet? – költői kérdés vége.

Mindenkiben, mindannyiunkban él egy ilyen vásott lelkű majom. Ezt a majmot hívja elő belőlünk a média, NAGYBAN. Ez ott kezdődik, hogy mindenkit érdekel valaminek az elpusztulása. Ha érdekel az Eiffel Torony, akkor oda fogsz nézni, amikor levetítik az amerikai Youtube^{TM R} nevű videó-site-on, ahogyan felrobban a francia Eiffel Torony.

Minden, ami érdekes, annak érdekes a pusztulása. Sőt, az szinte még érdekesebb. Mert eleve érdekes az élet határain túli valóság. Ez elvileg normális – az ókori athéniakat is érdekelte például a halál utáni élet misztériuma. De ami napjainkban zajlik, az nem ez. Mert a média olcsó működése érdekében (ami a szoc-médiát is életre hívta) totálisan a pusztulásra vagyunk programozva. Nyomozó kutyák vagyunk, és a pusztulást szimatoltatják velünk, mindig és minden helyzetben, mindenkivel kapcsolatban. Láttad, hogy néz ki Ryder? Szimat!

A Wikipedia minden sztár neve alatt, az összefoglaló címkén / fülön kiírja a halál okát. A Wikipédia egy forensic show – a halál oka: fulladás, golyó ütötte seb (Natalie Wood, John Lennon, rendre). A fogyasztók pedig a szerencsés túlélők, akik már nem is Vészhelyzetet néznek, hanem a történelem hullaházában bámészkodhatnak, kedvükre. Miközben esznek, vagy bármi.

A pusztulás azért izgalmas, mert a közönség számára mindennek az elpusztulása felveti, hogy valami megváltozhat, és akkor a szegénységben élő fogyasztói tömegek életének csillaga is felragyoghat, mint a mesékben. Napjaink diktátorai, Kelettől Nyugatig mind ezt adják el a tömegeknek, ezt a cirkuszt, ezt a tűzijátékot. A demokrácia (álmának, ideájának) a pusztulását. Anno a nyilas uralom alatt is ez ment: tietek a világ! Vesszenek a normák. Vesszen a normális élet. Hadd jöjjön az, ami veszett. Éljenek a túlélők! Az erősebbek!

Amikor David Bowie meghalt, mindenki posztolta, hogy R.I.P. A világ minden csatornáján Bowie számok mentek. Mi volt ez? Annak kinyilvánítása, hogy szerettük, és örökké emlékezni fogunk rá? Vagy… egy látványos búcsú szertartás, amely során a média ismét olcsón jutott műsorhoz, és amely során az embertömegek (kábulatban élő fogyasztók tömegei) kipipálhatták, egy szomorú sóhajjal, hogy “hát ő is meghalt…”. A kettő között vékony a határvonal.

Meghalt Huszár Zsolt. Felfoghatatlan volt a halála. Mégis, szinte perceken belül már megjelent az a kifejezés, amit a média a betanított nekünk: Rest in Peace. RIP. Pedig ilyet csak azoknak “üzenünk”, akiknek a halála harmonikus, természetes úton következett be.

Huszár Zsolt esetében nem lett volna szabad elfogadni, hogy ez egyáltalán bekövetkezett. Nem is fogadta el egyetlen barátja sem. Csak hát meg lehet szokni, hozzá lehet szokni valaki hiányához. A média pedig segít. A Tajtékos Napok temetési szertartásához hasonló módon, olcsó műsorral, melyek minél olcsóbbak, annál erősebb emóciókat generálnak.

de mi történik aztán?

Mi történik, miután a média műsorhulláma lezajlott, mint egy árhullám, végigvonult a kábeleken, a wifi sávokon keresztül, végig az agyakon, s a véráramban? Mi történik a műsor után?

SEMMI.

SZÜNET.

Szemben a humánus búcsúzással, a média műsorok kiégetik az embereket, és egy traumát hagynak maguk mögött. És ürességet. És csak kevesen vannak, akik egy Youtube-ra felöltött videó alatt, miután meghallgattak egy Cranberries koncertet, a múltból, kommentet írnak, hogy Dolores O'Riordan csodálatos nő volt, fantasztikus művész, csodálatos jelenség. És hogy örökké emlékezni fogunk rá. Kevesen vannak ilyenek, de vannak – a kevesekből eleve mindig kevesebb van.

Bódy Gábor halála

A Wikipedia egy törvényszéki hullaház. De a művészet és az élet nem az. Mi emberek nem szeretjük a (szórakoztató ipari) médiát. Mi az életet szeretjük, és a művészetet. És a szabadságot. És ha nem is napi rutin nálunk “a halál móresre tanítása” (Grandpierre Attila), mégis előszeretettel végezzük, időről-időre ezt a szertartást – mintegy rituálisan. Ezt tesszük, valahányszor egy jó művet élvezünk egy jó művésztől. Ezt tesszük, valahányszor átéljük a szépség és a szabadság élményét egy mű által. Ezt tesszük, valahányszor megnézünk egy Bódy Gábor művet, vagy elolvassuk az egyik írását.

BÓDY GÁBOR élete és művészete

Az elmúlt 40 év során milliószor írták le, mondták ki, hogy meghalt. És kezdetben csak a hivatalos médiában, később viszont már a mi köreinkben is egyre-másra bukkant fel az a kifejezés, hogy “öngyilkos lett”. Ez a felülről irányított megvetés egy formája. Amikor Ha-Nozri a kereszten meghalt (nem a Biblia, hanem a Mester és Margarita megváltó-kivégzésére utalok), sokan kinevették, hogy nem tud csodát tenni, és úgy hal meg, mint egy ember. Ő is. Lám, ő is meghal…

De minket a hőseinknek, prominenseinknek nem a halála érdekel, hanem az élete és a műve. “Live like the best, die like the rest.” – mondják a Hackers c. filmben. A média a “the rest”-re irányítja a fókuszt. De mi, emberek a “the best”-re figyelünk. Ez (is) a halál móresre tanítása :)

Ezentúl legyen az, hogy valahányszor Bódy Gáborról beszélünk, nem a halála az érdekes, hanem az élete és a művészete, és a személyes jelensége. Ne a halála mögötti felfedhetetlen miért-ek járjanak a fejünkben (amelyek azért felfedhetetlenek, mert ügynökség(ek) dolgoztak rajta, hogy el legyen fedve, és hogy úgy is maradjon), hanem inkább az, ahogyan szerelme és felesége bement a rendőrségre, szemben mindennel, ami hivatalos és fenyegető, és elfogadott, és “normális”, és elvárt volt), és feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen a gyilkosság elkövetésével kapcsolatban.

Így is, úgy is ez az a pont, ameddig a történet írás ténylegesen ellát Bódy Gábor halálát illetően. A többi néma csend. Illetve sötétség. Mesterségesen generált sötétség, ami ellen nincs mit tenni, és valószínűleg nem is kell.

Hülyeség a halálát emlegetni. Sőt, morbid dolog. Mintha besétálnál egy luxus autó-boltba, és a szuper elektromos autók mellett videók lennének kiállítva, jelenetek peregnének tragikus balesetekről, plusz a Veszett a Világ-ból, Audrey-val – "where is my purse?"

Maradjunk a lényegnél. BÓDY GÁBOR azért érdekes a számunkra, mert különleges művész volt, és egy különleges fiatalember, aki fantasztikusan jó művek sorozatát hozta létre. Egy ragyogva világító pont, sőt, szakasz ő közösségünk történelmének idővonalán. Innen érdemes megközelíteni Bódy Gábort, a személyt, a művészt, az életművet és annak egyes műveit egyaránt. Csakis és kizárólag innen.

ünnepi időszak és Karácsony, mint 1980 őszén / telén

Mostantól BÓDY GÁBOR emlék-napja a Karácsony, illetve December 20-a és 22-e legyen. Mondjuk így, Karácsony hete. Mert ekkor volt, hogy az i-betűre feltette a pontot: mozikba került a Psyché, és összeházasodott szerelmével, Baksa-Soós Verával, fordított sorrendben (20-án és 22-én).

"Életünk, úgy tetszik, 1980 nyara óta fordult egyenesbe, amikor feleségemet, Baksa Soós Veronikát (aki előző házassága alapján a Lengyel nevet is viselte), megismertem. Ezzel véget ért érzelmi nélkülözésem, és az ezzel járó kapkodó próbálkozások korszaka. Többszöri hazalátogatása után elhatároztuk, hogy egybekelünk. 1980. december 20-án tartottuk az esküvőt; két nappal a filmem premierje előtt." – írja önéletrajzában.

Mostantól Decemberben emlékezzünk rá, Karácsony idején. Mert a művészet az élettel egyenlő, és nem a hiányával. Fókuszáljunk a művek szépségére, felszabadító varázsukra, és ne az öregedésre és arra, hogy a dolgok idővel elkopnak és elenyésznek. Itt kezdődik a halál móresre tanítása. Avagy nem mindegy, “hogy milyen színvonalon” … emlékezik az ember… :)