A kellemes bevezetőszöveg után beindul a mozigépezet, amely elemi szinten Neo zenéjéből, és az egyik legmenőbb és legkeresettebb reklámfilmes DP (director of photography ~ operatőr), Pados Gyula képeiből tevődik össze. A film egy alvilágban játszódik, föld alatti misztikus világ ez, melyben kemény és extrém élet zajlik, az ellenőrök furcsa fajának (sértő szándék nélkül legyen mondva) világa ez, a legsötétebb és legkeményebb fantáziavilág. A metró világa ez.

Igen, a film teljes egészét tekintve a metróban játszódik, nem is csoda tehát, ha valakinek eszébe jut Besson Metró c. filmje. A másik dolog, ami eszünkbe juthat, az pedig egy videóklip, melyet évekkel ezelőtt ugyancsak Antal Nimród talált ki és rendezett. Az egy nagyon vicces klip volt, ellenőrök üldöztek egy csajt, aki fejvesztve menekült, végig az egész klip során. A végén azonban összecsaptak, és a lány jól lekaratézta az ellenőröket. Igazán vicces, friss és üde klip volt ez annak idején.

De ha már itt tartunk, a film harmadik alappillére sem előzmény nélkül való, a sötét és nyomasztó alvilág, tele emberi roncsokkal (a szó fizikai értelmében is), ugyancsak egy Antal Nimród találmány, melyet a Biztosítás c. filmjében ízlelhettünk meg.

Érdekes, eredeti filmmel van dolgunk, amely ugyan nem olyan jó, mint a Valami Amerika, és nem is számíthat olyan széles nézőközönségre, ám akik kedvelik majd, azok bizonyára magasabb hőfokon fogják kedvelni, mint ahogyan ezt a Valami Amerika rajongói teszik, akik tapasztalatunk szerint leginkább "csak" nagy mértékben elégedett mozinézők, és nem igazi-igazi rajongók.

Amúgy, mint a legtöbb filmnek, ennek is van pár apróbb hibája, melyekről talán nem is azért érdemes részletesebben említést tenni, hogy a nézők könnyebben tudjanak dönteni, hanem hogy a magyar film, mint olyan fejlődését pár apróbb tanulság megvonásával esetleg egy még jobb mederbe tereljük.
A Valami Amerikával történő összehasonlítás értelemszerűen abból adódik, hogy Antal Nimród ugyanúgy reklámfilm-rendező, mint Herendi Gábor, másrészt pedig abból, hogy az utóbbi évek legsikeresebb (és érdekes módon egyik legjobb) magyar filmjével, mint csúcstartóval mindenképp érdemes összehasonlítani az új versenyzőt. Ez a versenyzés dolog egyébként harapható valóság, hiszen a film forgalmazója, a Budapest Film úgy döntött, hogy e filmmel új látogatottsági csúcsot fog felállítani.

A Valami Amerika annyiban mindenképp szerencsésebb film, hogy Herendi Gábor arról csinált filmet, amiben addigra már éveken keresztül élt, a reklámfilmesek és menedzserek világáról. Persze nem azt akarjuk mondani, hogy Antal Nimródnak el kellett volna mennie kicsit ellenőrködni, mint ahogy Tarantino-t sem kérte meg anno senki, hogy kicsit menjen le bérgyilkoskodni, csak tényleg előnyben van az, aki olyanról ír, amihez napi 24-ben az élményei kötődnek.

A Kontroll igazi hibája a műfaji egyveleg, ami leginkább egy olyan kávéfőzőre emlékeztet, amely egyszerre akar capuccino-t, espresso-t, és filteres lazát készíteni. Ilyen kávéfőző természetesen nem létezik, és ugyanígy van ez a Kontrollal.
Az egyik műfaji lehetőség a film elején bukkan fel, ugyanis egy határozottan erős hangulatú, nagyon komoly atmoszférával rendelkező művészfilmként indul (mint Besson Metrója, vagy a Karambol). A főszereplő srác, Bulcsú (Csányi Sándor) ott alszik a metróban, egy oszlopnak támaszkodva, és a szemünk láttára elindul az orra vére. Arra jön egy utas, aki eléggé hangsúlyos, hiszen ahhoz képest, hogy egy 30 másodperces szerep, Derzsi János alakítja. Ez az utas valamit mond, Bulcsú nem érti, utána rohan, megpróbálja megtudni a kísérteties figura üzenetét, és mindez nagyon izgalmas. Az üzenet végül azonban annyi, hogy "vérzik az orra", amire Bulcsú úgy felel, hogy "menetjegyeket, bérleteket kérem". Ezzel a varázsnak vége, és tudjuk, hogy az erős hangulatú művészfilm ma már biztosan nem fog megvalósulni.
A másik kínálkozó, illetve megcélzottnak tűnő műfaj az "extrém film". Egy olyan filmre gondolunk, melyben a szereplők egy extrém világban mozognak, hegymászók, szörfösök, rendőrök, pokol angyalai, autóversenyzők, vagy jelen esetben ellenőrök. Az ilyen film úgy működik, hogy az extrém srácok mindenféle dolgok végrehajtásához alkalmazzák a "tudásukat", mi pedig hátradőlünk, és élvezzük, amit látunk. Ez a műfaj azért nem valósult meg sikeresen a Kontrollban, mert az ellenőrök nem voltak jó fejek. Egyszerűen arról van szó, hogy valakinek jófejnek kell lenni egy filmben. Vannak a filmben ellenőrök, és vannak ellen-ellenőrök, a rossz fej ellenőrök, és van a Gyalogkakukk, aki folyton kicselezi az ellenőröket, és közben jegy nélkül utazik. A gond az, hogy a jófej ellenőrök, Bulcsúék csapata jófej ugyan a rosszfej ellenőrökhöz képest, de a Gyalogkakukkhoz képest már negatívként jelennek meg. Ugyanígy, a filmben szereplő, illetve a metrón utazó prostik, homoszexuálisok és gengszterek (kb. így áll össze a népesség) is vagy jó, vagy rosszfejeknek kellene, hogy legyenek ellenőreinkkel szemben. Ehelyett azonban ők is rossz fejek, és az ellenőreink is. Ez eléggé nagy hiányosság.
A harmadik műfaj, amire a filmet be lehetett volna lőni, a súlyos alvilágba leereszkedő főhős esete. Egy "kemény film", mint amilyen egy beépített rendőr története (pl. Pokol Angyalai), vagy egy vietnámos film (pl. A Szakasz), ahol a főszereplő gyakorlatilag a pokolba száll le, mi pedig azon izgulunk, hogy hogyan éli túl, szellemileg és fizikailag. Úgy tűnik, a Kontroll leginkább ebbe a műfajba sorolható be, a probléma csupán annyi, hogy ebből is eléggé kilóg. Mert ha alvilági, pokoli drámáról van szó, akkor mi végre megy a nagyfokú poénkodás, vicceskedés? Ha Bulcsú utálja, szégyelli, hogy ellenőr (mint ahogyan tényleg utálja is), akkor miért vág bele teljes élvezettel a Gyalogkakukk üldözésébe, mint egy született ellenőr?

A fenti három variáció közül sokkal jobb lett volna "csak" egyet kiválasztani, mert egy nyereggel egyszerre max. egy lovat lehet megülni. Ha belegondolunk, azon a téren is hiányérzetünk van, hogy Bulcsúnak két ellenséggel kell leszámolnia, egy fantommal, aki őrült módján lökdösi be az embereket a metróba, és a rosszfej ellenőrrel, akivel az első percektől fújnak egymásra. Anélkül, hogy részleteket fednénk fel a filmből, a meccs állása a rosszfej ellenőrrel 1:1. Egyszer Bulcsú nyert, egyszer viszont ő vágta haza Bulcsút. Csak annyit akarunk ezzel, hogy ezek után igazán kijárna egy "döntő", hogy végül Bulcsú 2:1-re nyerjen.
A fantommal való leszámolás terén pedig az tűnik kicsit furának, hogy ahhoz képest, hogy a legnagyobb félelmével, a legeslegnagyobb ellenségével kell leszámolnia, az egész egyáltalán nem úgy jelentkezik, mint a film csúcspontja. Ennek több oka is lehet, először talán az, hogy a fantommal kapcsolatban az izgatott minket a legjobban, hogy kicsoda ő. Sokáig éppenséggel még attól is tartottunk, hogy maga Bulcsú ez a rejtélyes figura, úgy, hogy nem is tud róla (tehát néha átmegy Jekyll-be). Ezek után, amikor összecsapnak, egyetlen másodpercig nem firtatja, hogy kicsoda ez a fura karakter. Persze, nyugodtan mondhatjuk, hogy talán nem kellene a szokásos filmes sémákat számon kérni egy új és friss filmen, ami teljesen jogszerű, csak közben mégis fura, hogy ők ketten kilométereken keresztül loholnak egymás nyomában, és közben egyetlen mondat sem hangzik el.

Mindezekkel együtt, a szőrszálhasogató gondolatmeneteink ellenére is, egy mindenképp érdekes filmmel van dolgunk, melyet Neo zenéje az összes fentebb említett döccenőn keresztültol, szóval panaszra semmi ok. S bár tényleg alaposan és pozitívan elfogultak vagyunk ezzel a filmmmel, a magunk módján mindenkinek, aki elfogadja a feltételeket, hogy a metróban játszódik, nyugodt szívvel ajánljuk.