Ha megpróbálná valaki a dolog jobbik oldalát nézni, az az lenne, hogy  rossz filmek után mindig megnõ az ember "lendülete", sokkal jobban tudja egybõl, mi a jó neki.  És különben is, annyi jó film van, amik állandóan az ember fejében zizegnek, beugranak, mint emlék, viszonyítási alap és minta, (az amerikaiak hanghordozást is képesek, sõt mimikát, és gesztusokat is hullám szerûen elsajátítani filmekbõl). Sz’al egy ilyen film (egy ilyen beégés) valóságos kisülést okoz, ami lehetõvé teszi egybõl, hogy az emberek fejét konkrét dolgok töltsék meg, ami olyan lehet, mintha oxigént engednének a Balatonba. 

De tegyük félre a tréfát. Visszagondolva olyan, mint egy nagyon komoly klasszikus film. Napokkal késõbb pedig el is felejted, hogy közben rossz volt. Egyébként már a történet is kicsit béna, "jön egy arc, aki maga a halál", ilyenkor felmerül a kérdés, hogy néz  ki ez a moziban? Mint Brad Pitt? Mindenesetre a szereplõknek valami megfoghatóra kell koncentrálniuk, amikor szerepelnek, és ez ebben a filmben is így történt. Brad Pitt folyamatosan azt játszotta, hogy õ E.T. , akinek minden új, a mogyorókrémtõl a szexig, de közben mindent tud. ( A "The New Yorker" egyenesen azt kérdezte, "miért szellemi fogyatékosként kell a halálnak megjelennie?" 
A lány, a film elején egy Andie MacDowell-t játszott, (pl. a Zöld kártya Andie-jét), akinek van egy jólmenõ pasija, "csak" -állítólag - hiányzik az életébõl a szenvedély. Mellesleg, ne felejtsük el, hogy a szenvedély a szenvedés címû szóból származik, ami pedig milyen dolog. Szóval Claire Forlani beugrik egy kávéra, munka elõtt egy hangulatos kis helyre, és mit hoz a sors, ott telefonál maga Brad Pitt (!), akirõl percek alatt kiderül, hogy nagyon rendes fej, pont férjnek való, hiszen, mint mondja, ha a barátnõjének több pénz kellene, õ egyszerûen karriert változtatna, ez pedig valóban nemes gondolat, és nyilván csak egy ilyen döntésen múlik, kinek mennyi az éves jövedelme. Megkedvelik egymást, aztán lekopnak, és két ellentétes irányban indulnak útjukra. Mind a kettõnek átfut a fején, többször is, hogy "mi van, ha õ az igazi", amit szerencsére a hihetetlenül jó "Mint a kámfor"-ban már megcsodálhattunk, mint olyat. Szóval, hátra hátra bámulgatnak, de sosem pont egyszerre, így csak egyre távolodnak, mígnem Brad-et jól elüti egy autó, és még a feje is lerepül. (Tanulság: ne bámészkodj a levegõbe, inkább mondd meg a másiknak, amit akarsz.) Amikor, percek múlva ismét Brad-et látjuk, õ már nem ugyanaz, hanem a "halál", aki Brad bõrébe bújt.

A film végén, a komoly partin, az apa nagy-sejtelmesen bejelenti a lányainak, hogy szereti õket, és a kisebb, (Claire) természetesen megsejti, mi a menet, és nagyon szomorú, és percekkel késõbb már magától tudja, hogy a papa elsétált Braddel, aki a halál volt maga. Igen, ezeknek a nagyon gazdag fejeknek eszükbe sem jut felhívni egy orvost, vagy lefolytatni egy vizsgálatot, hanem csak úgy megkajálják, amit mondanak nekik. A nagy ember elvesztése felett érzett fájdalmunkat azzal csillapítja a film, hogy cserébe visszakapjuk az élõ Brad Pittet, a film elejérõl. Csak, persze, ekkor már ki emlékszik rá, már csak a három órán keresztül megszokott E.T. jellegû Brad jut az eszünkbe. Még a remek Face/Off-ban is nehéz volt visszacserélni a karaktereket, és volt egy (béna) Meg Ryan -es film is, amiben Meg -be egy idõs bácsi költözik bele, már csak ebbõl a filmbõl is le lehetett volna szûrni, egy filmben egy színész általában egy szerepet tud eljátszani, de ha kettõt, akkor az lesz az igazi, amelyiket többet látjuk. 
A közönség általában türelmesen végigvárta, hogy mit akarnak mondani a lassított dialógokban, és csak utána nevetett. Az autós elütésnél is mindenki nevetett, (szerkesztõségünk jelenlévõ tagja mondjuk megijedt). Az egyetlen hatásos rész az volt, amikor infarktust akart kapni Anthony Hopkins, azt a mély hangok erõs lüktetése, és a hirtelen vágások egészen jól ábrázolták. Calire Forliani,
akit a nagyon béna Shop-show-ból ismerünk, (ami a zseniális Shop-stop második része akart lenni), és még a Sziklában is õ volt a lánya Sean Connery-nek, és még a Rendõrakadémia Moszkvai epizódjából is, szóval, õ nagyon jól néz ki, ügyes, és sejtelmes színésznõ, Liv Tyler és Gwyneth Paltrow találkozása. Bizonyára õt is érzékenyen érintette végigülni a film bemutatóját, de lehet, hogy tévedünk, lásd a Claire Forlani cikkünket. 
Ami N.Y.-ot illeti, 
(írja Bess Rattray, tudósítónk)

"Körbekérdeztem mindenkit az irodában (értsd a Vogue szerkesztõsége) de senki nem látta.
Nem alakult valami fényesen a jegyeladás, a box-office. És ahogy tudni lehet, nem nagyon kedvelték az emberek. Lásd a The New Yorker véleményét is. 
Talán nem eléggé csábító ajánlat Brad Pitt arcát bámulni három óráig, és egyébként is  túl sok film készült az ügyvédek szíve-változásáról, hogy a kemény és rideg karakter átmegy kedvesbe és szeretnivalóba. Mellesleg legközelebb éppen John Travoltát láthatjuk ilyen rossz ügyvéd-jó ügyvéd filmben, az "A Civil Action" c. filmben."