Agnes Browne (ejtsd e-betű nélkül) egy családanya az hatvanas években, Írországban. Sorsa a megözvegyülés és a nélkülözés, és az, hogy piaci árusítóként keresi kenyerét. És persze van neki jó sok gyermeke, alig tudja őket összeszámolni. Hogy miken mehetett keresztül egy családanya a nyomor nevű környezetben, például a hatvanas években, nem lehet kis dolog. Hálistennek semmiben sem hasonlít ahhoz, amit ma ismerünk. Nem rossz gondolat tehát egyfajta emléket állítani a feminizálódás előtti idők asszonyának Agnes Browne személyében. Agnes körülbelül olyan egyszerűen áll hozzá az élethez, mint a Fargo nyomozónője, ugyanakkor nincs akkora esze neki, és túl sokat cigizik. Mégis, kedves és bájos film bontakozhat ki az ő és kofatársnője barátságából, meg abból, ahogy a hétköznapokkal küzdenek. Az egyetlen probléma az, hogy a dolgok túlságosan a pénzről szólnak, mintha csak erről lenne szó, hogy van-e pénz, vagy éppen nincsen. Ahhoz képest, hogy a piacból élnek, jó lenne látni, hogyan szerzik be az árukészletet, hogyan gazdálkodnak, milyen hatással van rájuk, ha rossz a szezonja az egyik gyümölcsnek, satöbbi. Ehhez képest úgy tűnik, nincs főnökük, tehát a maguk urai, mégsem látunk semmi konkrétat abból, hogy hogy megy ez az élet. 
Így az egész film leegyszerűsödik, mintha havi fixből élnének, heti két fontot leadnak a helyi maffiózónak kamatként a temetésre felvett kölcsönre. Miközben az egyik fia kimaradozik az iskolából, és kártyázással üti el az idejét és a pénzét. Agnes Browne nemhogy az orgazmus című szót nem ismeri, de szülői értekezletre sem jár, sőt, egyetlen óvintézkedést sem tesz az ellen, hogy a fiai a maffiózó karmaiba kerüljenek, pl. nem mondja nekik, hogy ő egy rossz ember, óvakodjatok tőle, ne is köszönjetek neki. 
Így, mire Agnes kifizeti a kölcsönt, az egyik fia újat csinál a kontójára, és a maffiózó ki akarja pakolni a lakást. Ages persze büszke, és nem akar pénzt elfogadni udvarlójától, inkább a gyerekeit hagyja, hogy bútortalan lakásban éljenek. Lakbérről persze nincs szó, és amikor Agnes jóéjt puszit ad, látszik, hogy frissen megcsinált haja van neki. Aztán bulizni is eljár barátnőjével, hiába hányják a gyerekei a szemére, hogy "arra bezzeg volt pénz". És amikor megkapja a 11 fontos ruhát, (az egész temetés egy 40-esbe került), nem borzad el, hogy honnan volt erre a gyerekinek pénze, hanem csak azt mondja, hogy de hiszen ez gyönyörű. A helyi pék, az udvarlója pedig valami totál elsőosztályú helyre viszi kajálni, valószínűleg az is belekerülhetett egy 15- ösbe, ha nem többe. A végén az a poén, kiderül, hogy nem szabad feladni az álmodozást, mert az életben történhetnek jó dolgok is, például Tom Jones betoppanhat, és a testőre felpofozza a maffiózót, és az egész család elmegy együtt egy koncertre. 
Amolyan egyszerű tévéfilm szerű alkotásról van szó, amely nélkülözi a szociális háttér konkrét bemutatását, amely nélkül az egész szoc-reál stílus értelmét veszti, és nem látunk mást, csak egy olyan filmet, amit az ír producerek (kik az Apám Nevében-ért és a Bunyósért is felelősek) más filmekkel kapcsolatban bizonyára simán, és negatív értelemben Hollywood-inak titulálnának. 

Érdekes  kis, alacsony költségvetésű filmnek ígérkezik, amely egy eléggé nagy kihívást jelentő történetet visz vászonra. Két férfinak elege van a frusztrációkból, és elhatározzák, hogy ők is jól lefrusztrálnak valakit, mi több, egyenesen és durván beletaposnak az életébe. A kihívás ott jelentkezik, hogy a célpont egy süket nő, aki persze jól néz ki, (hogy valamit a néző is kapjon), mert ugye egy ilyen történetet valami komoly csavar nélkül piacra dobni határozottan gusztustalan dolog. Mármint gusztustalan, és nem is legális tett gúnyt űzni a csökkent képességű embertársainkból. Kell tehát, hogy bekövetkezzen valami fanyar csavar, például az, hogy a nő nem is süket, és hogy éppenséggel ő veri át a két férfit. Sajnos azonban, a film ilyesmire még csak kísérletet sem tesz. Megmarad tehát egy sima és ostoba poén szintjén, két pasi párhuzamosan udvarol egy kiszolgáltatott nőnek, azzal a céllal, hogy jól átverik, tönkrezúzzák, satöbbi. A film akkor sem lenne kevésbé gusztustalan, ha a nő nem lenne süket, és így is éppen elég, amikor a film végén egy másik nőt egy hetyke mozdulattal orális szexre serkent. Mintha részt vett volna a Tom Cruise által tartott kurzuson a remek Magnóliában. A film ehhez képest egész jól indul, fantáziadús párbeszédek, remek színészi munka, jellemzi a minimál stílusban felvett jeleneteket, (mozdulatlan kamera, egy kép, benne a beszélő fejek), és csak akkor fordul drámaira a helyzet, amikor a süket nőt ejtik, mint egy rongyot, és kiderül, hogy ez a film tényleg az, aminek látszik. Egy normális filmben a negatív karakterek el kell, hogy nyerjék méltó büntetésüket, és ez a két csávó, illetve közülük s elsősorban a nem szemüveges, aki még valamilyen kezdetleges szinten megpróbálja eljátszani nekünk, hogy mégis beleszeretett a nőbe  (a nő ettől még nem jár jól), hanem a másik minimum valami nagyon csúnya balesetet érdemelne, például azt, hogy egy kutya a nadrágjából kiharapjon egy szeletet a megfelelő helyen. S ha már itt tartunk, a rendező is megérdemelne legalább egy fejbekólintást azért, hogy visszaélt a türelmünkkel, és egy ilyen ostoba filmet tett az asztalunkra miközben mi még egy alacsony költségvetésű filmre is nyitottak voltunk. 

A Vágy Forradalma egy vadonatúj francia filmtermék, Gabriel Aghion rendezésében, és az általunk is ismert Fanny Ardant főszereplésével.
Kosztümös film, ami elvileg kicsit vissza tudja vetni a kedvező nézői fogadtatást, de a Vágy Forradalma kikerülte ezt a csapdát azzal, hogy kevésbé helyezte a hangsúlyt a történeti dramatizálásra, helyette a régmúlt egy szeletének nagyon életközeli ábrázolását nyújtja. Mi ez a régmúlt, és mit jelent az életközeliség? Nos, az idő a 18.század, Diderot, Voltaire és Rousseau, a felvilágosodás ideje, a helyszín: Franciaország, Holbach báró kastélya. Itt éli a világát egy vidám kis csapat, Diderot itt talál menedéket a barátaival és családjával együtt, mivel az állam és az egyház üldözi az általuk készített Enciklopédiát, a felvilágosodás tanítókönyvét. 
Tényleg nagyon életvidám a társaság, társasjátékokkal, finom újdonságnak számító egzotikus ételekkel és szex-szel múlatják az időt. Diderot (Vincent Pérez) a legvirgoncabb mindenki közül: igazi szoknyabolond, felhőtlen radikalizmussal, aki az erkölcsi elveit aszerint váltogatja, hogy éppen a feleségének akarja bizonyítani a szabad szerelem érvényességét, vagy pedig a lányát próbálja meggyőzni a házasság fontosságáról. A film szórakoztató, ezt viszont elég egyszerű eszközökkel éri el, ilyennek minősülnek a folyamatosan visszatérő erotikus jelenetek és szex-utalások, vagy a báróné falánksága és újításai. A báróné hozza a humorok nagy százalékát: felfedezi a gombák különös hatását, és átadja a tapasztalatát Diderot feleségének is, mindent megeszik, amit meglát, és erősen vonzódik a fekete rabszolgákhoz. Ezeken kívül már nem történik olyan sok minden, a rendező a kor ismert "szabadszellemét" arra használja fel, hogy a szexéhes Diderot érdekesebbnek állítsa be, mint ahogy azt magunktól gondolnánk, s a plusz érdekességet Madame Therbouche (Fanny Ardant) megjelenésében láttatja, akiről végül kiderül, hogy nem festő, hanem inkább kém. De addig is, Diderot beleszeret a nőbe (abból látjuk, hogy komolyak az érzelmei, hogy nem ugrik rá rögtön), és a hatására többször is átfogalmazza az Enciklopédia Etika c. fejezetét. 
Aghion hajlamos közönségsiker filmeket készíteni, ilyen volt az Édes Őrültség c.filmje is, ami az 1996-os év legnagyobb francia filmje lett, nos, most is ilyet szeretett volna valószínűleg, de a szex és a humor párosítása lehet, hogy nem elegendő ehhez.
A francia filmek egy nagy csoportja a "könnyed film"-kategóriába tartozik, ilyen a Vágy forradalma is, szórakoztató, de kicsit üres. A színészek teszik a dolgukat, Vincent Pérez inkább magamutogató, mint jó, Fanny Ardant túl mesterkélt, egyáltalán, a rossz színészvezetésnek köszönhetően mindenki kicsit túl-karakterizált, talán a bárónét kivéve.
Ami a film előnyére írható, az a történelmi feldolgozás újszerűsége, vagyis éppen az, ami - a túlzott mértéknek köszönhetően- a hátrányára is válik: vagyis az életközeli bemutatása egy halott korszaknak, kár, hogy ezt a rendező nem tudta egy szakmailag is elfogadható határon belül tartani, és a közönség kedvencévé akart ismét válni.