Bridget Jones Naplója
Bridget Jones's Diary 2001.
Felületesen
azt lehetne gondolni erről a filmről, hogy egyfajta Ally McBeal-történet
lesz, harmincas média-csaj, karrier, életmód, fogyókúra, l'amour.
Ennél azonban jóval többről van szó, egy igazán és minden szempontból
tökéletes filmről, amire legkevésbé sem jellemző, hogy kliséket
használ, vagyis: itt van az év legkellemesebb meglepetése.
Előrebocsátanánk, hogy ez a film holtbiztos, tuti befutó az Oscar-on, senki még csak ne is tettessen meglepetést, amikor Reneé Zellweger átveszi majd a díjat. Az az elragadtatás, amivel erről a filmről beszélni lehet, nem valami lassan alakul ki az emberben, apró kis morzsákból, hanem elsöprő erővel vágja fejbe a nézőt, és nem is akárhol, hanem már a film legelején.
Bepillantást nyerhetünk Bridget karácsonyába, amikor is egy partin olyan szörnyen kínos helyzetekbe keveri magát, hogy az már szinte fekete humor. Végül betelik a pohár, és eldönti, hogy új életet kezd, de mielőtt erre rátérne - a feliratok alatt -, pizsamában elkareokizik nekünk egy számot, és mi csak nézünk, hogy ilyen nincs is! Elképesztő! Ezzel a pizsamás énekléssel a legjobb filmkezdet kategóriájában is abszolút nyerő lenne a film, ha létezne ez a kategória. Itt tulajdonképpen már fel is állhatnánk, és indulhatnánk haza -mint akik jól végezték dolgukat-, mert már most megkaptunk mindent, amit egy filmtől általában elvár a jóhiszemű néző (és ez még mindig csak a negyedik-ötödik perc).
Már itt, az elején világossá válik az is, hogy ezt a filmet mindenképp meg kell nézni eredeti nyelven is, (kell-és-kell-és-kell !!!), hiszen Reneé-nek annyira semmihez nem hasonlítható gyönyörű hangja van (akár énekel, akár beszél), hogy nem lehet lemondani róla. Amikor legeslegelőször láttuk életünkben, a
Zenebirodalom Visszavág c. profi tinifilmben, akkor is énekelt, a film végén előadott egy számot, és nagyon-nagyon jó volt. Az volt, hogy elvileg énekesnő akart lenni, csak nagyon szégyenlős volt, de a végén szóltak neki, hogy most ő énekel, és nagyon zavarban volt, de bepörgette magát, közvetlenül utána pedig minket is. Most is, ahogyan ezt a pizsamás éneklést előadja, a néző hátán már alapjáraton futkos a hideg, de Reneé, és a remek rendezőnő, Sharon Maguire ennél jóval tovább mennek, és olyan magas csúcspontra juttatják el Bridget kis dalát, hogy Renée dobálja magát, és ülő helyzetből, fejmagasságban kirúg a levegőbe - szóval tényleg elképesztő.
Ezzel a pár jelenetből álló, roppant hatásos és célratörő bevezetéssel tulajdonképpen mindent megtudtunk erről a lányról, amit csak lehet, érzékeltük az életének teljes problematikáját is. Az a legfurább, hogy már ekkor világosan látszik, nem egykönnyen fog révbe jutni, és ha mi lennénk a barátai, nem igazán tudnánk könnyen tanácsot adni neki, hogy mit csináljon. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy a film roppant érzékeny stílusa nem teszi majd lehetővé, hogy holmi klisékkel boronálják el az életét a végén (pl. nyer a lottón, megkapja a melót, stb.), hanem valami olyan befejezése lesz, ami a legemlékezetesebb filmek közé sorolja majd.
Feminista film? A csaj szerelmes akar lenni? Menet közben nem igazán gondol ilyenekre a néző, ennek a történetnek, és a filmnek a nagysága sokkal inkább abban áll, hogy sikerül neki rendesen megmutatni, hogy hogyan él egy lány (mármint igazán), tehát, hogy milyen egy lány belülről. Elképesztően izgis kaland. Ráadásul ez a Bridget
Jones a világ legaranyosabb lányainak egyike. Annyira eredeti csaj, hogy amikor (lévén, hogy egy könyvkiadónál dolgozik) egy új könyvet konferál be a megnyitó partin, aminek az a vastag betűs bevezető szlogenje, hogy "napjaink legjobb regénye", egyszerűen nem képes kimondani a háta mögött is jól látható mondatot. Az van ugyanis, hogy közben szétnéz a teremben, és megpillant néhány írót, akikről rendre megjegyzi, hogy azért ők sem rosszak, és pár perces önmagával való alkudozás után úgy konferálja be a könyvet, hogy mondjuk az utóbbi idők harminc legjobb könyvének az egyike. Hihetetlen. Egyszerűen nem is lehet elgondolni, ki más játszhatta volna el ezt a szerepet, mint Renée Zellweger, tényleg nem.
Az Angol Working Title filmstúdió 97-ben vette meg a könyv jogát. Két éves előkészület és főszereplőnő-keresés végén az eredetileg angol filmnek az amerikai Renée-t szerződtették le.
Az angol közvélemény fel is
háborodott ezen rendesen. Cserébe Renée egy időre átköltözött Angliába. Kapott angol tanárnőt, ugyanazt, aki Gwyneth Paltrow-t is kiképezte angolnak a Szerelmes Shakespeare-hez, de még egy munkát is kapott: két hétig a londoni Picador kiadónál dolgozott, álnéven. Senki nem ismerte fel, hogy nem angol, és azt sem, hogy ki ő. A producer végül ezt hozta fel érvként arra, hogy nem esik csorba Bridget Jones angolságán,ha Renée játssza el, aki aztán meghálálta a bizalmat, és 6,5 kliót hízott a film kedvéért.
A film rendezője, Sharon Maguire, Bridget Jones- korú nő, és ez az első játékfilmje. Amúgy dokumentarista filmesként dolgozott pl. a
BBC-nél, de producelte a The Late Show c. tévéműsort is, és hogy kerek legyen a torta, komoly, nagy reklámfilmeket is rendezett már, például a Volkswagen és a Volvo számára is.
Sharon Maguire nemcsak hogy Bridget-korú csaj, de a könyvben Bridget barátnőit éppenséggel róla (is) mintázta az írónő, Helen Fielding. Helen Fielding, aki a filmben executive produceri posztot tölt be (nagyon helyesen), és akinél jobban szinte senki sem hasonlít Bridget Jones-ra (Zellwegert leszámítva), eredetileg az Independent c. lap számára találta ki Bridget Jones naplóját, mint folytatásos rovatot, 1995-ben. Aztán dolgozott valami regényen, ami nem igazán akart működni, úgyhogy amikor éppen arról beszélgetett a kiadóval, hogy hogyan lehetne kevésbé unalmassá tenni a könyvet, a kiadó megkérdezte, "miért nem írod meg inkább a Jones-t?". Jó ötlet, válaszolta Fielding, és így született a remek regény, és most végre ez az elképesztően jó film is.
Olyan, mintha ez lenne a női Amerikai Szépség, de itt a koncepció nemcsak alapötlet, hanem
rendesen meg is valósul, és amíg az Amerikai Szépség 6.5 pontos volt, addig ez 10-ből 10. Egyszerűen ilyen egy jó film. Tavaly előtt a Kegyetlen Játékok volt az a film, amit többször egymás után is megnéztünk (7-8 alkalom), tavaly az Ég Velünk (3-4), most pedig Bridget Jones fog erre a sorsra jutni. Mindenkinek ajánljuk, még azoknak a kedves olvasóknak is, akik esetleg (talán nem is érthetetlen módon) irtóznak Hugh Grant-től. Az ő megnyugtatásukra: Hugh Grant -végre- egy igazán jó szerepben tűnik fel, szinte rá sem ismerni, végre magát alakíthatja ()))), és egy biztos: ezúttal nem nyáladzik egy csöppet sem. A film másik férfi sztárjáról, Colin Firth-ről is hasonló jókat lehet mondani, azzal megtoldva, hogy e végtelenül szimpatikus férfi, illetve a karaktere(Mark Darcy) perceken belül a nők kedvenc férfitípusává fog válni világszerte, ha már most nem az.
A film egy kellemes 26 millió dolláros költségvetésből készült, és csak az USA-ban behozott belőle 70-et, és akkor még nem említettük a hazai, angol közönséget, amely 40 milliót hagyott a jegypénztárakban, ez azért eléggé rendes kis siker, de az az igazság, hogy ha egy kanyi bevétele sem lett volna, akkor is ugyanígy imádnánk, lévén, hogy "nem a pénzéért szeretjük".
Amikor ilyen jó filmet lát az ember, egyrészt felvillanyozódik, és minél többet akar moziba járni, másrészt nem érti, miért nem bír minden film ennyire egyszerűen tökéletes lenni? (jó kis kérdés ..)
-zé-
| UIP-Duna Film |
