A Csábítás Elmélete
Someone Like You 2001.
Ritka öröm, hogy a gyönyörű Ashley Judd-ot végre egy romantikus vígjáték főszereplőjeként láthatjuk, egyrészt mert ő az a fajta színésznő-egyéniség, aki minden filmet feldob, másrészt pedig eddig csakis komoly filmekben szerepelt, és már itt volt az ideje, hogy picit nevetni is lássuk.
A Csábítás Elmélete egy női film, már ami az alkotógárda összetételét illeti: egy
Laura Zigman nevű írónő írt egy regényt "Animal Husbandry" címmel (ez volt a film eredeti címe is), amit Lynda Obst producernő szárnyai alá vett, és megkérte Elizabeth Chandler forgatókönyvírót, hogy ültesse át a történetet filmre. A film rendezését végül egy férfi vállalta el, Tony Goldwyn, aki főállású színész egyébként (Szívörvény, Pelikán Ügyirat), de az első rendezői munkája, a Séta A Holdon című romantikus, 60-as években játszódó, érzelemdús film meglehetősen nagy szakmai sikert ért el, úgyhogy Obst őt választotta a szintén érzelmi harcokról szóló Csábítás Elmélete rendezőjének. "Jót bőgtem az első filmjén, és tudtam, hogy Tony nagyon pontosan érti a nőket." - indokolta a producernő a döntését.
Miután megnéztük a filmet, az az érzés kerít minket a hatalmába, mintha egy kissé rosszul venné ki magát a filmben a női szemlélet dominanciája, és furamód a sok érzelmes jelenet végül nem ad ki egy valóban romantikus filmet, inkább egy lecsupaszított vázát kapjuk egy harmincas, nem átlagos nő szerelmi életének. Ezért leginkább a történet és a forgatókönyv a hibás, és legkevésbé sem Ashley Judd, aki ebben a filmben is 100 %-os formáját nyújtotta, és ha valami miatt szeretni fogjuk ezt a filmet, az max. az ő kivételes játéka miatt lesz.
Jane Goodale (Ashley Judd) egy tv-show élénk munkatársnője, ügyes, okos, és persze éppen magányos. Valahogy majdnem mindig így kezdődnek a később romantikusnak hívott filmek, de esetünkben ez az egyedüllét nem tart sokáig, mert a show-hoz kerül egy új executive producer, Ray Brown (Greg Kinnear), akivel Jane
hamar összejön. Egy igazi love story veszi a kezdetét, rövid klipeket látunk a páros idilli hétköznapjairól, és persze már ekkor gyanút fogunk, hogy ha ilyen gyorsan zajlanak a dolgok, akkor ez a boldogság nem tart ki a film végéig.
De még mielőtt bekövetkeznének a bonyodalmak, röpke bevágásokat látunk tehenekről és bikákról, ami alatt a főszereplőnő narrációja hallatszik, ahogy azt taglalja, hogy az állatvilágban (a bikáknál főként) a hímek kifejezetten poligámok, vagyis kétszer nem tudnak ugyanazzal a tehénnel párosodni. Ez a megállapítás lesz a film gondolati magva, amellett pedig ezek a bevágások humorosnak vannak szánva, amit hiába érzünk, mégsem tudunk nevetni rajtuk.
A film túl sokat használ az olyan közvetítő-kizökkentő elemekből, mint a narráció, a különféle cselekményblokkokra való felosztás, ami előtt egyszavas feliratok állnak, plusz ott van ez a folyamatos bikatörténet-beszúrás: ezek által a film nem engedi a nézőt lazán beleolvadni a történésekbe, hanem a vicces és személyes jelleg erőltetésével időről-időre kilépteti őt a cselekmény fő sodrásából. Ez a fő sodrás úgy halad tovább, hogy Ray-jel egyszercsak bajok lesznek, és mielőtt épp összeköltözne Jane-nel, valami megfordul az agyában, és szakít a lánnyal. Ekkor már tisztán látszik, mire mentek ki a bika-klippek, de nem szaladunk elébe a dolgoknak (a film is kissé ráérősre veszi a formát), és végigkövetjük Jane kiborulását.
Vajon mi történt Ray-jel, hogy egyszer csak eltávolodott a szerelmétől, lesz-e még valaki, aki hősnőnket szeretni fogja - ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel Jane-ben és a filmben, amikor aktivizálódik egy baráti szál, és a nőcsábász kolléga, Eddie Alden (Hugh Jackman) felajánlja Jane-nek, hogy költözzön hozzá. Jane-nek épp jókor jön a meghívás, mivel a Ray-jel való egybeköltözés miatt feladta a lakását, és amúgy perceken belül hontalanná válna. Eddie eddig a pontig is folyamatosan szerepelt a filmben (és Jane életében), mivel ők ketten jó barátok és egyben közeli munkatársak, de a Ray-ügy után még inkább fontos személy lett Jane világában, egyrészt, mivel együtt laknak, másrészt pedig mert ő az a férfi, aki Jane számára a tipikus bikát fogja jelenteni. És ezzel el is jutottunk a film - pontosabban a forgatókönyv- lényegéhez: Jane a Ray-jel való szakítás után kitalál egy elméletet a férfiak bika-attitűdjéről (miszerint mindig ráunnak az aktuális, pillanatnyi partnerükre), ezt az életben Eddie viselkedésén tanulmányozza (Eddie menetrendszerűen minden nap más lánnyal érkezik haza a közös lakásukba), és végül álnéven publikál az elméletéről egy cikket, ami - mondanunk sem kell - hihetetlen sikert arat az olvasók körében.
Ennél a pontnál kezdenek igazi kételyeink lenni a film jóságát illetően, mert Jane folyamatosan ezzel a tehén-bika párhuzammal jön elő, ami egy erős merevséget kölcsönöz a filmnek
. Nem értjük, miért kell erőltetni ezt a bika-férfi-hűtlenséget, mindenesetre egy idő után még Eddie is besokal, és egy adott ponton kioktatja Jane-t arról, hogy az emberek nem tehenek. A történet halad tovább, a Jane barátnőjének, Liznek (Marisa Tomei) az újságában publikált írás nagy port kavar, annyira, hogy a tv-show műsorvezetője, Diane Roberts (Ellen Barkin) ragaszkodik hozzá, hogy a cikk írója legyen a következő vendég a showban. Itt az újabb konfliktus, Jane nem fedheti fel magát, nem mondhatja el, hogy nem is létezik a 70 éves tudósnő, akit ő teremtett az álneves publikálás kedvéért, és mellesleg azt sem közölheti, hogy mindezt az egyik kollégája, Ray durva viselkedése ihlette benne. Már nem járunk messze a végkifejlettől, de addig is még tovább bonyolódnak a dolgok. A film legötletesebb jelenetei a Jane-Eddie páros együttéléséből adódnak, ezekben a jelenetekben vannak érzelmek, humorok és finomságok, tulajdonképpen ezek azok a jelenetek, amik "elviszik" a filmet. Jó, amikor együtt bohóckodnak, jó, amikor Jane fixírozza Eddie egyéjszakás kalandjait, és jó, amikor egyértelművé válik számunkra, hogy Eddie szemében Jane a nőismerőseihez képest egy egészen más 
kategória, akihez a barátságon kívül egyre több szállal kötődik. Ha ezekre a jelenetekre helyezték volna a fő hangsúlyt az alkotók, sokkal vitálisabb és jobb filmet kaptunk volna, mint így, mindesetre el kell ismerni, hogy a Jane-Eddie kapcsolat hétköznapjai érdekesen és hangulatosan lettek ábrázolva.
A színészek kiválasztása szintén jól sikerült: Ray szerepében azt a Greg Kinnear-t láthatjuk, aki a Lesz Ez még Így Se c. filmben Jack Nicholson homoszexuális ismerősét játszotta, pompásan. Ebben a filmben is jó, bár a forgatókönyv nem dolgozta ki minden árnyalatát Ray karakterének.
Eddie-ként telitalálat Hugh Jackman, akit eddig még csak az X-Men, A Kívülállók-ban láthattunk, de a Csábítás Elméletében annyira könnyed és pontos játékot produkált, hogy valószínűleg ez a film sokat fog dobni a karrierjén. Az Oscar-díjas Marisa Tomei nagyon illeszkedett Liz karakteréhez, ez a fajta nagyszájú, értelmes és kedves, szeretnivaló lánytípus Tomei tipikus megjelenési formája, ami a Vinny, Az 1Ügyű-vel kezdődött, amiben annyira jól játszotta ezt a típust, hogy meglepetésszerűen egy Oscart is kapott érte. Ashley Judd játékáról pedig csak felsőfokban lehet beszélni, kiválóan megállta a helyét vígjátéki színésznőként is, a cselekmény lelassulási fázisaiban az ő mimikája és virgoncsága lehelt életet a filmbe. Ezzel a filmjével egyébként feljebb ugrott egy gázsi-kategóriát, most már 3 millió dollár alatt nem kell elvállalnia egy szerepet.
A Csábítás Elmélete valóban tele van elméletekkel, vagyis egy elmélettel, de azzal nagyon - ez az, ami miatt néhol üresjáratokat érzünk a filmben- ezzel együtt viszont egy kellemes nyáresti mozizást jelent a film, és Ashley Judd miatt végképp érdemes megnézni.
-lee-
Intercom
-lid-
