Sötétkamra

Ez a sötét kamra egyébként nem is olyan sötét, mert szemben azzal, amit a néző előzetesen a filmről gondol, Robin Williams nem sorozatgyilkos, és nem egy otthoni sötét kamrában hívogatja elő a képeit. Sőt, még csak nem is azt csinálja, amit a Vörös Sárkányban láttunk, hogy véletlenszerűen kiszúrja áldozatait a fotólaborba beadott filmek, videók alapján, hanem egész egyszerűen egy állását féltő bácsit alakít, aki egy bevásárló központ fotó-előhívó pultjában dolgozik. Szóval, semmi sötétség.

A film írója és rendezője a reklám-filmes és videó-klippes Mark Romanek (aki már hazánkban is forgatott reklámot) egy művészi filmmel rukkolt elő. Ez a film (sajnálatos módon) csak felerészben szól a történetről, mert a másik felét a fotók és a fotózás iránti rajongása, hódolata, hovatovább tiszteletadása teszi ki. Kezdetben még örülünk is, mert nagyon szép fotókat látunk a filmben szereplő család albumából, tényleg le a kalappal. Ehhez hozzájön még Robin Williams vallomása, amit a rendőrségen tesz (a film így kezdődik), melyben rögtön rátér, hogy a fotózás egy mennyire szép és költői dolog. Oké, mondja a néző, vettük az adást, lapozzunk. Ez a lapozás azonban a vártnál jóval vontatottabban következik be, és a végeredménnyel sem lehetünk megelégedve.

Robin Williams karaktere egy őrült, ráadásul nem is ártatlan őrült, mert nagyon súlyosan belemászik egy család magánéletébe. Átlépi az összes létező határt, évek óta a család minden egyes fotójáról másolatokat készít magának, azzal van otthon kitapétázva a fala. Követi a nőt, akit az Ördög Ügyvédjéből, a Gladiátorból ismert dán Connie Nielsen alakít. Követi a gyereket, a 10 éves-forma kisfiút is, és idegenek előtt úgy beszél róluk, mint a saját családjáról.

Ez a pszichológiai koktél nem sikeredett valami fényesre. Robin Williams karaktere bizony teljességgel antipatikus. Valójában pont ez, amire kimegy a játék, hogy mennyire vagyunk hajlandóak elnézni neki a másságát. Azt, hogy egyedül él, hogy furcsán viselkedik, hogy pedantomániás, hogy társaságra vágyik, és hogy az előhívógép beállításának legkisebb eltérése esetén riasztja a szervizt. Mert átlépi ugyan a határokat, de továbbra is kérdés, hogy kinek árt és mennyire. A film a vége felé gyakorlatilag egy az egyben erről szól, hogy várjuk, amint kiderül, hogy vajon mennyire veszélyes ez a fickó. És pont ez az a dolog, ami miatt az egész film gyakorlatilag az érdektelenségbe süpped. Érzékeltük a drámát, hogy nem jó az ő élete. Erre jön ez az ellenszenves főnök, akit Gary Cole alakít, a remek Hivatali Patkányok legendás főnöke. Gary Cole itt is ugyanazt a karaktert adja elő, de nem bánjuk az ismétlést.

Amit bánunk az az, hogy egy szerencsétlen ember életét, drámáját kell néznünk, mégpedig anélkül, hogy egyetlen csepp örömet, boldogságot kapna szegény a rendezőtől. Mert tényleg nem kapott semmit, élete tarthatatlanul pocsék. Annyira pocsék, hogy semmilyen elfogadható magyarázatot nem lehet adni arra, hogy hogyan és miért került ide. Ezek után, ha az elbocsátása nyomán átmenne tomboló őrültbe, mint Mike Douglas az Összeomlásban, nem volna min csodálkoznunk. Tény viszont, hogy innentől, hogy a drámáját megízleltük, akármit is csinál, akármi is történik vele, a nézőben rossz szájízt fog hagyni maga után. Egyedül az jut az eszünkbe, hogy "ez az ember segítségre szorul". Sajnáljuk, és ez a sajnálat még terhes is a számunkra.

A Sötétkamra művészfilm akar lenni, de nem egy jól sikerült darab. Túl sok és túl nyomasztó benne a dráma, aminek igaziból csak az a szerepe, hogy ennek mellékvizén a rendező jól kifejthesse, mennyire nemes és nagy dolognak tartja a fotózást. Talán jobb lett volna, ha az emberi dráma nem papírformák, klisék szerint alakul, hanem medréből kilépve szabadon kibontakozhatott volna. Ekkor persze, nagy valószínűséggel egy kedves történetet kaptunk volna egy magányos bácsiról és egy kisfiúról, tehát egy igazi Robin Williams-szes filmet - kár, hogy a rendezőnek nem ehhez volt kedve.