Kémkölykök 2

Ha a művészfilmeket arról lehet felismerni, hogy ugyanaz írta és rendezte, akkor a Kémkölykök legalább triplán művészfilm (közben persze nem az), mert alkotójuk, Robert Rodriguez nemcsak írta, rendezte, de producelte, vágta, sőt, még fényképezte is. De, hogy a puszta tényeknél maradjunk, a Kémkölykök megtekintéséhez éppen egy csapnivalós cikk szolgált serkentőként, amely alapján már nemcsak arra lehetett számítani, hogy valami gyerekeket foglalkoztató James Bond paródiáról lesz szó, hanem arra is, hogy egy alapjában üdítő élményben lesz részünk.

Ha magunktól nem jöttünk volna rá, a Mátrixból és a Men In Black-ből megtanulhattuk, hogy a nagy dolgok gyakran kicsinek, vagy végtelenül egyszerűnek látszanak (lásd az orákulum, illetve a galaxis), és kis túlzással ez a film is valami ilyesminek tűnik. Egy film, amit biztosan nem ott keresnénk, ahol megtalálható, a gyermekfilmek polcán. Egyébként csak gondoljunk bele, melyik tizenéves (értsd tini) néz meg egy kém- és akciófilmet, amiben 10 és 13 éves gyerekek a főszereplők? Biztosan azt mondanák, hogy ez egy tök gyík ötlet, és ha akciót akarnak, akkor tudják, hogy hova forduljanak. A tizenévesek szívesebben nézik a húszon- és harmincéveseket, például Neve Campbell-t, vagy Courtney Cox-t, amint a tini-horrorokban menekülnek. A még kisebbeket, a 8-10 éves gyerekeket pedig bizonyára a kémtörténet, mint műfaj hagyná hidegen, de itt jön be a szülők szerepe, mondván, hogy ha már családi mozi, akkor legalább hadd nézzünk meg valami olyasmit, ami a skacoknak is jó, de a szülőknek sem kell elalvás ellen külön "edzeniük".

Lényeg, hogy szerintünk a Kémkölykökkel leginkább a humorra nyitott felnőttek járnak jól, bár a gyerekek is rendesen ki vannak szolgálva, amellyel kapcsolatban az a legjobb, hogy nem tompítja, hanem élesíti az elmét, nem a vegetálás, hanem az ébrenlét, az eszmélés irányába hajtja közönségét.

Amúgy a James Bond-paródiákból már éppen kezd elegünk lenni, és legutóbb, a Tökös, a Török, az Őr, Meg a Nő esetében már direkt annak örültünk, hogy az alkotók nem vitték el egy James Bond-paródia irányba a dolgot. Amúgy a várva várt Hallj Meg Máskorra is egy abszolút felejthető filmként tekintünk, amit Lido cikke csak azért nem tükröz, mert még a felejtés beállta előtt született (de megígérte, hogy ír egy másikat is, melyben beszámol erről a felejthetőségről).

Ehhez képest a Kémkölykök 2 egész jól teljesített, magával ragadónak bizonyult, és bár csak egy "pusztán kellemes" filmről van szó, vannak benne olyan kis motívumok, olyan apróságok, melyek miatt az ember otthonosan érzi magát, miközben nézi. Apróságok, melyek mint valami fuvallat, pillanatokra megérintik az embert, és be-bevillan, hogy milyen érzés volt gyerek-szemmel nézni a dolgokat. Itt vannak például ezek az állatok a szigeten. A Csapnivaló c. film főszereplője, Steve Buscemi azt találja ki, hogy mini állatokat tenyészt, amivel jó üzletet remél csinálni. Csak sajnos, ahogy az lenni szokott, kiömlött a nagyobbító hormon, és drágám, az állatok bazi nagyok lettek. Juni-nak, a kémtestvérpáros fiú tagjának ezért nem kis munkájába került, hogy a félve bezárkózott Buscemi-t rávegye, hagyja el búvóhelyét, menjen ki az állatai közé, és mutassa meg nekik, ki a főnök a szigeten.

Aranyos motívum, plusz a mini-állatok tényleg nagyon jól néznek ki, a gyerekek biztosan szeretnék, ha lehetne boltban kapni őket. Ugyanígy nagyon izgalmas, hogy a gyerkőcök nem beszélnek csúnyán, még azt sem mondják, hogy basszus, vagy basztikuli, és ha ki akar csúszni a szájukon valami rondaság, akkor egyből korrigálnak.

Most, ahogy így, nagyító alatt tekintünk erre a filmre, azt mondhatjuk, hogy egész jó akciók vannak benne, feltétlenül fantáziadús, és noha nem egy poénkodó film, azért nagyon is finom humora van. Az HBO-n egyébként pont most kezdték el vetíteni az első részt, így (szinte) bárki meggyőződhet róla, miről is van szó. A második rész majdnem ugyanolyan jó, mint az első, több az akció (ami jó), de több a paródia is, és kicsit kevesebb "romantika" (ami nem jó). Romantikán persze nem szerelmet kell érteni, hanem az olyan fantáziadús motívumokat, mint a tévéműsorba börtönzött, elrabolt, és átváltoztatott kémek esete, akik csak visszafelé tudnak beszélni. Ebből most kicsit kevesebb van, a mini-állatkert viszont nem kárpótol minket a "visszafelé beszélésért".

Kellemes megnézni, maguknak a gyerekeknek sem lehet okuk a panaszra, és bár bizonyára nem lesz az év legjobb filmje (talán még az évszak legjobbja sem), annyi biztos, jól jártunk, hogy megnéztük.