Pokolba a Szerelemmel

Mintha Renée Zellweger a Chicago-ból, Ewan McGregor pedig a Moulin Rouge-ból érkezett volna erre a filmre, ami azt jelenti, hogy Renée végig annyira csücsörít a filmben, hogy úgy tűnik, mintha nem is tudná rendesen összezárni az ajkait, férfi kollégája pedig egy olyan "szívtiprót" játszik, akiből bármelyik pillanatban kinézhetünk egy énekes-táncos betétet. A film nem elhanyagolható háttéranyagából megtudtuk, hogy ez a film a korai '60-as évek egyik felkapott amerikai színészpárosának, név szerint Doris Day-nek és Rock Hudson-nak a közös filmjeire való megemlékezés, és a film stílusa az ő három filmjük stílusára emlékeztet. Jó ezt tudni, de mi van, ha véletlenül nem értesülünk erről a fontos tényről, és ezért nem is nagyon értjük, mit látunk pontosan a filmvásznon. Mert amúgy hova tudnánk rakni Renée Zellweger affektálós-csücsörítős stílusát, a mesterkélt, pukedlis mozdulatait, vagy Ewan McGregor '50-es évekbeli, vakító fogsorú mosolyát, életidegen beszédmodorát?

Pedig ez a film ilyen, és ehhez hasonló dolgokban bővelkedik, ami egy alapvetően hibás forgatókönyvi alapkoncepció eredménye. A film egy olyan világban zajlik, ami leginkább a képes gyerekkönyvek hangulatára emlékeztetne, ha nem lennének benne folytonos szexuális utalgatások. Ez egy olyan zárt világ, amiben minden szereplő friss sminkben ugrik ki a díszletek elé, hogy problémamentes életét prezentálja a közönségnek, az arcára merevedett örök-mosollyal tegyen-vegyen a díszlet-világában, ami ezúttal az amerikai '50-es és '60-as évek fordulóját mintázza. Utoljára a Truman-showban, illetve a Pleasentville-ben láttunk hasonlót, csak míg azokban a filmekben ez egy negatív, a valódi élettel szembeállított világ volt, addig a Down With Love-ban ez "az" alapértelmezett világ. És ezzel a képpel csöppet sem vagyunk elégedettek. Ehhez képest a történet már elenyésző fontosságú, hiszen az eddigiek alapján lehet tudni, hol húzódnak a korlátai.

Adott egy vidéki írónő, Barbara Novak (Renée Zellweger), aki egy prefeminista könyvvel robban bele New York életébe, valamikor a '60-as évek elején. A szerkesztője is nő, Vikki Hiller (Sarah Paulson), aki szintén a női egyenjogúságért küzd, legalábbis a munkában, mert ami a magánéleti frontot jelenti, ő csupán egy Peter McMannus nevű fickó (David Hyde Pierce) felesége akar lenni. McMannus jó barátja és főnöke Cather Block-nak (Ewan McGregor), a McMannus-féle férfimagazin sztárújságírójának, aki majd romantikus és egyben átejtő kapcsolatba kerül majd Mrs. Novakkal.

Az egész sztori egy átverés története, Catcher Block kicsinyes tervének kivitelezése, ami arra irányul, hogy Barbara Novak szavahihetőségét kétségbe vonja (ahogy ezt Eric Cartmen szokta tenni az ellenfeleivel a South Park-ban).

Le kell buktatnia a nőt, aki azt hirdeti, hogy a nőknek elég a szex, nem szükséges a szerelem is, és ezt persze úgy érheti el, hogy magába bolondítja Mrs. Novakot. Izgalmas történet, amit a még izgalmasabb megvalósítás követ. Catcher magára veszi a fekete szemüvegét, kiadja magát űrhajósnak, és mindenféle szórakozóhelyekre cipeli el a nőt. A sok szórakozást jellemző módon úgy mutatja be a film, hogy különböző ruhakollekciókban látjuk hőseinket, és közben mögöttük cserélődnek a helyszín-paravánok. Ez a díszlet-hangulat egy percre sem hagyja el a filmünket, a szereplők pedig papírmasé-figurákként úgy közlekednek egyik díszletből át a másikba, hogy nem is csoda, ha az embernek klausztrofóbiája lesz a végére. Ahogy elnézzük a folyamatosan csücsörítő Zellwegert, és a szakadatlanul jópofáskodó McGregort, nem értjük, hogyan gondolhatták komolyan a film alkotói, hogy bárki is élvezni fogja ezt a mesterkélt mese-világot, ezeket a kivágott papírfigura-szereplőket, és az egész "drágám, hazajöttem"-féle amerikai álomvilág hangulatot, 2003-ban.

Ennek a filmnek semmi olyannal nincs kapcsolata, ami miatt az emberek szeretnek filmeket nézni, nem kapunk tőle semmi olyat, ami visszahathatna ránk, a saját életünkre, érzéseinkre, mert nincs benne semmi valóságos, csakis művi. Persze jogos a felvetés, hogy ne bízzunk egy olyan filmben, amiben a csokik és a férfiak egy szinten vannak, és csak az egyiket választhatjuk, de ha ezt figyelmen kívül is hagyjuk, akkor sem valószínű, hogy kapunk tőle egy rendes filmélményt, sajnos. Bizonyára léteznek ennél sokkal kellemesebb agy-átmosási formák is.