Elveszett Jelentés
A jó film olyan, mint egy gyűjtőmedence, amely magába szippantja a hozzá hasonló próbálkozásokat, és végül ő lesz "a film" az adott témában. A Japán Utazás már egy jó évtizede a levegőben lóg (a Játékos óta, amelyben a tehetségtelen író saját japán úti-élményeiről akart filmet csinálni), és most lám-lám elkészült belőle "a film", amely mellesleg nemcsak a japán utazásos filmek gyűjtőmedencéje lett, de a két "ember megismerkedésének", illetve az "idősebb férfi és fiatal lány szerelme"-történeteké is.
Ahhoz képest, hogy minden filmben összejön valaki valakivel, ha belegondolunk, két ember találkozását, megismerkedését eléggé ritkán láthatjuk a vásznon. Eléggé ritkaságnak számít az olyasmi, mint az Egyéjszakás Kalandban (One Night Stand), amikor Wesley Snipes tolla kifolyik az inge zsebében, és rögtön megismerkedik Nastassja Kinski-vel. Vagy amikor Jennifer Lopez és George Clooney egy csomagtartóban közel kerülnek egymáshoz a Mint A Kámfor-ban, hogy a Szív Hídjait éppenséggel ne is említsük.
A Lost In Translation máris igazi klasszikus film, klasszikus szerelmes film, azokból is a legmenőbb, leg-vadiújabb. Az idősebb férfi (Bill Murray) és a fiatal lány (Scarlett Johansson) a világ végén és a világ közepén találkoznak, a totális légüres térben, és súlytalanságban.
Ott van ez az 5-csillagos Tokyo-i hotel, Scarlett Johansson, akit az Amerikai Rapszódia óta imádunk, ott tengeti benne az idejét, mint valami üvegpalotában. A film legeslegelső snittje is erről szól, az ő fenekét látjuk, bugyiban, ahogyan elegánsan az oldalán fekve alszik, illetve pihen, erre jön rá a film címe, a legfinomabb filmkezdések egyike ez, már most biztos. Az érzelmi, illetve szerelmi szótárban az egyik legmodernebb kifejezés a "to be found", megtalálva lenni, ami nyilván az elveszettnek és ez eltévedettnek az ellentéte egyben. Nos, ez a film, amint a reklámja is hirdeti, erről szól, az elveszettségről, illetve megtaláltságról.
A film elején Charlotte ott leledzik ebben a hotelban, elhagyatva, eltévedve, ennek az ábrázolása már önmagában akkora filmes tett, amilyennel szökőévenként egyszer szokás találkozni. A film jóvoltából az ember gyakorlatilag ott érezheti magát Tokyoban (ami ugyancsak ritka élmény), érezni lehet a tompított fényű szállodai folyosók falainak az illatát is, érezni, milyen, amikor feltekeri az ember a villanyt, vagy levonszolja magát az uszodába, vagy kinéz az ablakon, és csak úgy bámul kifelé a fejéből, a hotelből, Tokyo-ból, az egész világból.
Charlotte 2 éve van férjnél, a Yale-en végzett, nagyon okos és érzékeny, és olyan "mellérendelt" életet él a menő fotós (Giovanni Ribisi) mellett, mint egy átlagfeleség az ötvenes években. Lényegében fogalma sincs, hogy került oda, és miért van ott, ahol van, egy kicsit sem ura az életének, még csak nem is érti, mi történik vele.
Bob, Bob Harris (Bill Murray) ugyanezt nyomja, csak kb. huszonöt évvel idősebben, és férfiban. Neki már van családja, van melója, van élete, minden, csak közben tökéletesen tudatában van, hogy minden, ami az övé, ami az ő élete, nélküle is zökkenőmentesen elüzemel, akármeddig. A feleségével folytatott interkontinentális telefonhívások (is) például a film ékköveit képezik. Bob egy reklámfilmet forgat, teljesen abszurd az egész, nem hogy az isten háta mögött, de egyenesen a bolondok földjén érezheti magát. A nap hátralevő részét a bárban tölti, egyedül whiskyzgetve, kerülve a társaságot.
A film harmadik szereplője Japán, amit legalább annyira telibe talált a zseniális rendezőnő (Sofia Coppola), mint a két főszereplő karaktert. Japán, illetve Tokyo a feltupírozott, elszabadult, és tegyük hozzá, teljesen értelmét-vesztett fogyasztói világ megtestesítőjeként van ábrázolva. A japánok teljes idióták, mindenki totál meg van őrülve, a szállodai személyzet hajlongása ugyanolyan abszurd, mint az ottani tévécsatornákon bohóckodó műsorvezetők tucatjainak bábuszerű vihogása. Ez a világ teljesen kész van, mindaz, ami pl. az USA-ban, vagy Európában esetleg valósnak tűnik, itt felnagyítva, feltupírozva, teljesen értelmét veszti, nem utolsósorban azért, mert ez nem valódi, hanem egy adaptált kultúra (hoppá: a film címe). Sofia Coppola a legkisebb erőfeszítést sem teszi azért, hogy Japánt kicsit is értelmes helyként mutassa be, s ez a film egyik legjobb tulajdonsága. Ha Japánban létezne érzékeny mai film, akkor nyilván abban is hasonlóan ábrázolnák Tokyo és a konzum kultúra világát.
A film legfőbb és legmegdöbbentőbb jó tulajdonsága az átélhetősége. Biztos, hogy ez azért van, mert Sofia Coppola nő, és azért is, mert a film abszolút alacsony költségvetésű, 4 millióból készült, utoljára a Go - Nyomás c. kedvenc filmünk készült ennyire pici pénzből. Ahogyan Bill Murray mesélte az Oscar-gálán, a filmet meglehetősen "meghitt" hangulatban forgatták, a szálloda szobáiban, folyosóin, itt-ott lopva forgattak plusz jeleneteket, és ez nagyon-nagyon meglátszik a filmen. Ilyen intenzív filmes hatást, ahogyan a lány ott ül az ablakban, mögötte a város, alatta pedig egy istenien finom zene, csakis a régi idők legjobb francia filmjeiben, elsősorban Jean-Luc Godard filmjeiben láthattunk. Egyszerűen csúcs. Ezt az intenzivitást semmiképp nem érhették volna el egy nagy-produkció keretei közt. A nagy-produkcióknak, a nevükkel ellentétben kicsi a "felbontásuk", sokkal kevésbé tudják csak megközelíteni a finom, apró rezdüléseket, hangulatokat. A kis produkciók képesek szinte rátapadni a történetükre, a szereplőikre, az összes hangulatra, meg minden, csak cserébe gyakran unalmassá válnak. A Lost In Translation a lehető legprofibb arányban rendelkezik a kicsi és a nagy produkciók jellemzőivel. Vicces adalék egyébként, hogy a japán stáb a forgatás negyedik napján javasolta, hogy váltsák le a rendezőnőt, és nem nagyon értették, miért nem lehet.
A férfi és a lány találkozása elképesztően modern, sőt vadiúj történet. Ahhoz képest, hogy a szituáció elvileg mennyire közhelyes, nincs egyetlen hang, egyetlen egy mozdulat, amit már más filmben láttunk volna (akármilyen kockázatos dolog is ilyet mondani). A férfi végletekig humoros, és önironikus. A gyönyörű lány észrevétlenül fúrja be magát a bőre alá, ő maga szinte észre sem veszi, csak amikor már megtörtént (ilyen lehet a szerelem). Gyakorlatilag egyetlen perc sincs, amikor a férfi úgy direkt "ráhajtana" a lányra, ehelyett a legviccesebb, legkönnyedebb, legbarátságosabb hangulatban bulizgatnak együtt. Két turista Tokyoban, helyről helyre vetődnek, szívnak, dumálgatnak, ismerkednek, tehát látszólag semmi komoly, közben azonban egyre mélyebbre süllyednek, egyre mélyebben szembesülnek azzal, hogy minden, de minden csak a másikról szól, hogy csak ketten vannak ebben az abszurd nagyvárosban. Gyakorlatilag nem a városban fúródnak egyre mélyebbre és mélyebbre, nem is a Tokyo-i kirándulásban, hanem egymásban, és ez bizony nagyon szép, tényleg csak nagyon ritkán látni ilyet. És ne feledjük, érzelgős, esetleg erotikusan fűtött beszélgetések, jelenetek helyett igazán és tényleg végsőkig letisztult, humoros és tökéletes módon érintkeznek egymással. Nem holmi "romantikus" jelentekkel bombáznak minket, hogy ellágyuljunk, hanem nagyon valódi és nagyon finom élményekkel, melyekhez, ha nincs ez a film, maximum úgy juthattunk volna hozzá, hogyha mindez élőben történik meg velünk.
A film minden porcikája kitűnő, már említettük a legelső snittet, most lássuk a film közepén a csúcspontot. Bob és Charlotte egymás mellett fekszenek az ágyon, Charlotte oldalt, felhúzott lábakkal, Bob mellett, aki hanyatt fekszik, és a mennyezetet bámulja. Charlotte lábfeje, illetve valamelyik lábujja már majdnem hozzáért Bobhoz. Bob végül finoman ráteszi a kezét Charlotte lábára. Abszolút csúcspont, filmtörténelmi ritkaság.
A bulizás (bár ezt a szót a legbénább tévécsatornák kicsit tönkretették) Tokyoban, meg ez az egész, ami velük történik ezalatt a néhány nap alatt, bennünk is roppant mély nyomot hagy. A film minden egyes jelenetének annyira valódi a hangulata, hogy a bőrünkön érezzük, mintha ott lennénk. Mint a film minden jelenete, a nagy veszekedés jelenet a sushi étteremben is egyszerűen tökéletes. Nem azért "nagy veszekedés", mert nagyot veszekednek (nem ez történik), hanem azért, mert maga a jelenet nagy, mert ilyen jót, kedveset és vicceset igazán ritkán látni filmen.
Ez a film igazán csúcsminőségű termék, valódi élvonal. Mi sem jellemzőbb rá, mint hogy szinte az összes létező klisével szakít. Próbára teszi a nézőket, hogy vajon a szerelmes filmekhez tényleg szükség van-e arra, hogy bugyután dadogjanak egymással a főszereplők, hogy legyen valami csúnya félreértés, amit a film utolsó percében aztán sikerül egy boldogító igen társaságában kiköszörülni. És a nézők, akik a 4 millióból készült film konyhájára máris több, mint 40-et hoztak, úgy tűnik, jelesre vizsgáztak, és bebizonyították, hogy tényleg lapozhatunk egyet, és a romantikus történetek egy sokkal valódibb (jelen esetben egyszerűen valódi) generációját kezdik támogatni a bevált klisék világa helyett.
A film harmadik csúcs jelenete a búcsú-jelenet, ami hasonlóan a film legelső és középső csúcs-snittjéhez, ugyancsak precedens értékű. Egyáltalán nem lenne helyes elmondani, hogy hogy néz ki ez az utolsó fő-jelenet, bár tényleg semmi titkolnivaló nincs benne, semmilyen poén nincs, amit le lehetne lőni, semmi olyan infó nincs, ami tönkretehetné a filmélményt, mégis, csak úgy, megszokásból, most inkább kicsit homályosan fogalmazunk. Lényeg, hogy van ez a fő jelenet, a harmadik csúcs, amikor Bob belesúg valamit a lány fülébe, és mi hálistennek nem halljuk, mit mond a lánynak, de végül, amikor kifelé tolatunk a moziból, megfigyelhetjük magunkon az abszolút jókedvet. Amikor pedig az ember másodszor is megnézi, akár már maga is képes lenne feliratozni a filmet ezen a helyen, és az, hogy egy happy enddel van dolgunk, illetve méginkább egy happy beginning-gel, többé már nem is lesz kérdés.
Drukkolunk, hogy minél többen nézzétek meg ezt a filmet, és nem azért, hogy ez a tökéletes film behozza az árát, hiszen az már rég megvan neki, sőt, Sofia Coppola a második neki legmegfelelőbb Oscar-t is megkapta érte. Most már a nézőkön a sor, annak drukkolunk, hogy ők is megkapják, ami jár nekik: egy igazi szerelmes filmet.