cspv logo
cspv szám: 62 / 04 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím Fülke-reklámok, reklámfülkék cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 05 00583
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2004-04-08

Gothika

Gothika 2003.

Új érzék
Mathieu Kassovitz egyszer itt volt Budapesten, ráadásul az apja magyar, szóval azóta saját filmrendezőnként kedveljük, és nagyon aggódtunk érte, hogy első amerikai filmje jól sikerüljön, hogy ne csupán egy olyan filmet rendezzen odaát, amihez nem lett volna szükség egy tehetséges francia fiatalember ilyen hosszú zarándokútjára. A film azonban szerencsére nagyon jól sikerült, így örülhetünk, hogy Mathieu valóra váltotta az álmát.

Mathieu ittjártakor az újságírók kérdésére, hogy szereti-e az amerikai filmeket, igennel válaszolt, s ezzel további kérdések lavináját zúdította a fejére, mert senki nem akarta neki elhinni, amit mondott. Kérdezték, hogy "de, ugye, csak az amerikai művészfilmeket?", "nem" - mondta-, "az amerikai filmeket", jó, jó, de ugye nem a Hollywood-i filmeket", "de, igen, a Hollywood-i filmeket szeretem". Az újságírók tovább folytatták, Mathieu pedig el kellett, hogy magyarázza részletesen, hogy szereti az amerikai filmeket, beleértve a Hollywood-i, sőt, az akciófilmeket is, és hogy igen, a Terminátor (nem a T3) is a kedvence. A magyar újságírók ezt nem nagyon akarták megérteni.

Mathieu ekkor már azt is elmondta, hogy szeretne maga is amerikai filmet készíteni, így azóta drukkoltunk neki, hogy ez egyszer sikerüljön, másrészt, hogy jól sikerüljön. Európai szemmel túlfűtött amerikai filmek iránti lelkesedése könnyen bajba sodorhatta volna, hiszen ha valamit már-már görcsösen akar valaki, az gyakran meglátszik az eredményen.

E film trailere sokkal inkább sejtet horrort, mint egy érzékeny és finom filmet, lásd a feka bácsit, aki véresen vonszolja magát a földön, mielőtt egy balta lesújtana rá. De a látszat tényleg csal, és most egy meglepő módon izgalmas és tartalmas filmmel van dolgunk. Mint minden jó filmben, ebben is az élményszerűsége, az átélhetősége a motor. Ezért fizetjük a filmeket, az új élményért, azért, hogy olyan dolgokat éljünk meg, melyek valójában nem is történtek meg velünk. A filmek végén pedig ezt visszük haza magunkkal, az élményt, mint egy kirándulás, egy kaland flash-jeit, azt, ami megtörtént velünk.

A történet gyakorlatilag zseniális. Adva van egy pszichiáternő (Halle Berry) egy börtön elmegyógyintézetében, aki nem hiszi el az egyik betegének (Penelope Cruz), hogy éjszakánként egy sötét erő bemegy hozzá, és megerőszakolja. Halle Berry (Miranda) még tesz-vesz, úszik pár hosszt, rendezgeti az iratait, majd hazafelé veszi az útját. Az úton hazafelé egy sebesült, bőrig ázott lány áll az úttesten, Miranda lesodródik az útról, és egy fának ütközik. Mire magához tér, a börtön egyik cellájában találja magát, de már nem mint doktor, hanem mint őrizetes, akit férje meggyilkolásával vádolnak. Tökéletes. Az ilyen történetekre mondják, hogy "nagyon jó az alapötlet", csak még jól meg is kell írni, szerencsére Sebastian Gutierrez-nek, a film forgatókönyvírójának ez sikerült.

A nagyon jó alapötlet akár nyugodtan el is sikkadhatott volna, kimerülhetett volna abban is, hogy Miranda ugyanabba a helyzetbe kerül, mint Chloe (Penelope Cruz), és onnantól őt is felkeresik a sötét erők a cellájában. Ehelyett azonban egy sokkal fantáziadúsabb verziót kapunk. Miranda olyan értelemben kerül pontosan ugyanabba a helyzetbe, mint Chloe, hogy a rácsok másik oldalán van, és senki sem hisz neki, miközben ő maga sem tudja pontosan, hogy mi történt.

Miranda nem érti, nem is tudja, hogy mi történt, hogy ki kit ölt meg, és miért, de a többi ember számára világos, hogy ő volt az, és ezért más irányban nem is igazán nyomoznak. Miranda csak magára számíthat, mi pedig örülünk, mert a nagy klasszikus, a Szökevény egy új verzióját üdvözölhetjük a vásznon.

Miranda a világ legreménytelenebb helyzetében van, mert (végsőkig végigsakkozva a dolgot) míg bárki más hivatkozhatna elmezavarra, és akkor "megúszhatná" jó pár évvel, meg egy pszichiátriai kezeléssel, ő nem teheti, mivel ő maga pszichiáter, elmeorvos, és épp ez a szakterülete, az esküdtek soha nem hinnék el neki, hogy nem csak szimulálja ez elmebetegséget. Mindennek a tetejébe be van zárva hét lakatra, egy börtön-bolondokháza legmélyén, innen kell kijutnia és helyrehoznia a tönkretett életét.

A film szereposztása csúcs, külön kiemelnénk Robert Downey Jr. szerepeltetését, ami bizonyos szempontból (nem mondjuk meg, miért) különösen okos húzás volt. A színészek is csúcsminőségű munkát végeztek, ám a film Penelope Cruz mellett egyetlenegy szereplőről szól, és ez persze a csodálatos Halle Berry. A film természetesen nem egyszereplős, csak Halle Berry annyira fókuszban van, annyira az ő bőrében csináljuk végig a filmet, mint mondjuk a Hálózat csapdáját Sandra Bullock-éban. Halle Berry igazi csúcs, a Szörnyek Évadjában (amely egyébként egészen jó film) is már eszméletlen jó volt, de ez a szerepe maga a tökély. Finom, törékeny, magányos, érzékeny, de mégis erős lány, akinek nagyon nagy szüksége van arra, hogy szeressék. Miatta a film legapróbb jeleneteit is élvezettel nézhetjük, mert teljesen átélhető. Amíg más horror-közeli filmekben a film elején idegesítő módon élezik ki a vihar előtti csendet, itt csodás siklással ereszkedünk lefelé, finom, körkörös vonalban.

Mielőtt a tragédia bekövetkezne, Miranda úszik néhány hosszt a börtön elhagyatott uszodájában. Ez a jelenet (is) Mathieu rendezői tehetségét, érzékenységét dicséri, mert ahelyett, hogy az "egyedül vagyok, juj, de félek" formációt játszaná meg, valami egészen mást látunk, ami mellesleg sokkal, de sokkal jobb. Miranda magányos úszása arról szól, hogy a világ nagy, ő kicsi, de jól illeszkedik, mindent megtesz azért, hogy boldog élete legyen. Amíg 150 kilós férje otthon várja, elcsen magának egy kis magányos időt, és élvezi a hűvös vizet, az uszoda félhomályát, mert tudja, hogy meg kell becsülni az élet jó dolgait. Más lányoknak biztos jobb soruk van, máshol praktizálnak, nem börtönben, máshol úsznak, nem egy börtön-diliház uszodájában, de ő neki ez is tökéletes, mert ez az övé, és ő ezért hálás.



Ahelyett, hogy valami hagyományos horror-félelmet keltenének
a film eleji jelenetek, a viszonylagos tökéletesség békéjét árasztják, melyek egyedül annyiban félelmetesek, hogy úgy érezzük, ez egy felépített világ, a lány magának építette föl, boldog benne, de az ilyen üvegkastélyok bármikor darabokra robbanhatnak szét. Amikor a lány először beszél a 150 kilós férfival, Mathieu nagyon ügyesen ráérez, hogy a nézők abszolút arra kíváncsiak, hogy ki kivel van, hogy milyen viszonyban van a lány és a hatalmas csávó, aki mellesleg az intézet főnöke. Amikor azt mondja a férfi, hogy adj egy csókot, "kiss", az még lehet sima puszi is, és mi nem tudjuk, hogy az apja, vagy az apja halála után a lányt felnevelő nagybátyja, esetleg a főnöke, aki imádja, mert az apjának is a barátja volt, vagy a pasija, vagy a férje kéri őt érre. A néző tátott szájjal figyeli, hogy a két közeledő fej végül hogyan találkozik egymással, hogy miféle puszi kerekedik ki a történetből. És pontosan ez az az töltet, ez az a motívum, hogy ugye a lánynak ez a 150 kilós csávó a férje és a főnöke, ami miatt a film eleji jelenetek kicsit félelmetesek. Tegyük hozzá, ezek a jelenetek egy romantikus filmben is ugyanilyen félelmetesek lennének, és ez nagyon új, és nagyon jó dolog, le a kalappal Mathieu és a forgatókönyvíró előtt.

Aminek a film roppant sokat köszönhet még, az a lélegzetelállítóan profi haj és smink, mondjuk így: "stylist" munka. Halle Berry hosszú hajjal, a film legelején határozott, profi dolgozó lány. Kicsivel később, az uszodából hazafelé, már egy törékeny kis nőszemélyt, szinte egy lányt látunk, aztán, amikor a börtön-diliház cellájában felébred, akkor jön a csoda, a haja révén úgy néz ki, annyira pont úgy, mint egy tipikus diliházi lakos, hogy mi nézők azt is elhinnénk, ha kiderülne, hogy ez a nő sosem volt doktornő, csak álmodta, és mindig is itt dekkolt e cella mélyén. Ezt leginkább úgy érték el, hogy a haja száraz, szálas, szétálló volt (szemben az ilyenkor szokásos csapzott zsíros hajakkal), ráadásul egy leheletnyi őszességet is (talán pár szál erejéig) belevittek, és a hatás tényleg lélegzetelállító lett.

Mellesleg a film pontosan erről szól, a központi eleme az empátia, az, hogy bele tudjuk-e élni magunkat a másik helyzetébe, vagy egy üveg-falon keresztül, megkülönböztetve tekintünk rá, és úgy gondoljuk, ő bolond, akármit mond, azért mondja, mert bolond. Amikor Halle Berry megkapja ezt a fantasztikus haj-stílust, mi nézők úgy tekintünk rá, pontosan úgy, mint egy bolondra, és máris a saját bőrünkön érezzük ezt az üvegfal hatást, hogy megkülönböztetjük őt, és akármit is mond, úgy tekintünk rá, hogy bolond. Ezért jó film, ezért nagyon-nagyon jó, Gothika helyett pedig az Empathia címet kellene, hogy viselje.

Nem nagyon szeretjük az erőszakos filmeket, a buta horrort pedig kifejezetten utáljuk, de ez a film nemcsak nem horror, de egy kitűnő krimi, s ezen felül egy mélyen fantáziadús, igazán eredeti alkotás. A Hatodik Érzék után a legjobb a műfajban, rendesen megelőzve a Temetetlen Múlt és a Rossz Álmok című filmeket (is). Nagyon tartalmas és finom film, és amikor a film végén megszólal a Limp Bizkit "Behind Blue Eyes" c. száma, biztos, hogy mindenkinek megborzong a háta.

-jepe-
2004-04-08
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18