Elizabethtown

Crowe vonzódik a drámai, súlyos konfliktusokkal terhelt történetekhez, bár ez önmagában még nem lenne baj. A Jerry Maguire úgy indul, hogy egy fiatal, sikeres fickó (Tom Cruise mint sportügynök) karrierje kettétörik, és minden, amiben addig hitt, egy perc alatt tovatűnik. Bár közben az is kiderül, hogy Jerry nem rendelkezik egy szuper-pozitív személyiséggel, agresszívan és önző módon indít, de utána szerencsére beindul egy személyiség-fejlődés, ami végülis jóvá teszi az egész filmet.



Az Elizabethtown, amit szintén Crowe írt, valami miatt szintén egy nagy bukással indít. Hogy most se menjünk túl messzire a Crowe által szeretett sport-vonaltól, főhősünk, Drew Baylor (Orlando Bloom) itt egy sportcipő-gyártó cég kreatívja, aki egy rosszul kitalált termékkel majdnem csődbe viszi a vállalatát (vajon reális-e ez a kép, amit ez a történet sugall?), ezért egyik napról a másikra kirúgják. A film nem győzi mindenféle képi eszközökkel hangsúlyozni, mennyire nagy bukás ez, amit hősünk átél, mennyire sok pénzről van szó, és ezzel az egy húzással mennyire vége van az ő karrierjének.

Az az igazság, hogy már ennél a pontnál leakadunk kissé, mert hiába a sokoldalú erőltetés, nem érezzük úgy, hogy most tényleg vége lenne Drew Baylor életének (talán egy kis kártérítés kinézhet neki, és egy-két évig kisebb munkákat kap majd valamelyik konkurens cégnél). Az pedig végképp nem átérezhető, hogy Bloom karaktere emiatt a bukás miatt öngyilkosságot tervez, amit véletlenül egy tragikus tartalmú telefonhívás tud csak megakadályozni. Szóval mesterkélt drámával indulunk, ami nincs elég jól felépítve, és ezért nem hihető, de ez még csak a film legeleje, úgyhogy tovább kell lendülnünk ezen a problémán.

Drew kap egy hívást (ami jó, mert így megússza az ön-felnyársalást), másrészt viszont szomorú, mert arról szól, hogy Drew apja váratlanul meghalt. A fiú a húgától és az anyjától azt a megbízást kapja, hogy utazzon el Kentuckyba, egy kisvárosba, és intézze el az apja temetését. Drew elindul, és a repülőgépen megismerkedik egy élénk és belevaló lánnyal, Claire-rel (Kirsten Dunst), aki nagy hatással lesz rá az elkövetkező napokban.

Rögtön furcsállottuk, már a film előtt, hogy Crowe egy szerelmi történetet helyezett el filmje középpontjába, ez valahogy nem vallott rá az eddigiek alapján. Komoly dráma - az igen, egy fiatal személyiség a mínusz 10-en való vergődés közben - szintén jöhet, de hogy egy rendes szerelem kibontakozzon a szemünk előtt, Crowe irányítása alatt, arra már nem fogadnánk. És volt is egy kis igazság ebben, mert bár Bloom és Dunst persze egymásba gabalyodnak a filmben, azért ebben is van egy jó adag Crowe-csavar. Úgy tűnik, itt a szerelmi szál csak egyféle mézesmadzag a leendő nézők számára, mert ahelyett, hogy azt mondaná Crowe barátunk, "íme, itt a legújabb filmem, ami a halálról, a sikerről, a bukásról, és a külső-belső utazásokról szól, némi romantikával fűszerezve", azt találja ki, hogy két jól kinéző fiatalt tesz meg főszereplőnek, akik egymásba szeretnek menetrend szerint, és ezt a vonalat fogja ötvözni a többi drámai szál, Crowe igazi kedvencei.

Hiába is akarnánk belekötni Orlando Bloom, vagy Kirsten Dunst játékába, mindketten jól játszottak, Bloom még a húzósabb (erős érzelem-kifejező, nagyon kitárulkozó, stb) jeleneteket is stílusosan tudta megoldani, Dunst pedig végig jól tudta hozni azt a virgonc, eredeti lányos mivoltát, ami eddig minden filmjében jellemezte valamilyen mértékben. Megnyugtató, hogy mindkét főszereplőnk remekül tette a dolgát, és még az a kritikus pont is működött, amin állni vagy bukni szoktak a szerelmes filmek, nevezetesen a pár tagjai között levő szerelmi feszültség megléte, vagy éppen hiánya. Itt volt köztük feszültség, a filmvásznon (sőt, állítólag később, a film reklám-körútján is).

A színészeink tehát rendben voltak, de akkor mi lehet a gond ezzel a filmmel? Mi miatt van az, hogy a nézőknek nem lesz a kedvenc filmjük, kevesen emlékeznek majd igazán pozitív élményként rá, és nem mellesleg anyagilag sem fog megtérülni az alkotóknak ez a projekt (az 57 millió dollárból készült film eddig 40 millió dollárt termelt világszerte)?

Több oka is lehet ennek. Egyrészt az az érdekes szerkesztési mód, ahogyan Crowe tagolja az eseményeket, és amibe az is belefér, hogy egy adott ponton, amikor már meg vagyunk róla győződve, hogy vége van a filmnek, behoz egy új kis-filmet, egy filmet a filmben, ami Drew road-movie-ját mutatja be. Amikor úgy kb. a 100-ik perc környékén járunk, és minden a végkifejlet felé mutat, a film fogja magát, és beindítja azt a road-movie-szálat, amiről azt gyanítjuk, egyébként az egész film szól. Drew elindul autókázni keresztbe az országon, és ezalatt a fizikai út-megtétel alatt lelkileg is utazik, természetesen, ami tényleg nagyon remek, és drámai is, de időben már eléggé kicsúszik a filmből.

Aztán ott vannak azok az apróságok, amik néhányszor zavaróak. Ezek az erőltetett karakterek és erőltetett kapcsolatok, megnyilatkozások. Drew anyja, akit a csúcs-színésznő Susan Sarandon alakít, egy teljesen hihetetlen karakter. Elvileg humoros, ahogyan ide-oda kapkod gyászában, de valójában ez hogyan lehetne humoros? Nem az, miközben nem érthető, miért akar autót javítani, és nyüzsögni, mert annyira nem árnyalt a karaktere, hogy megérthessük a motivációit. Így viszont csak egy plusz szál lesz belőle, amivel nem lehet mit kezdeni. Épp ilyen Drew unokatesója is, aki egy zenekart akar újra létrehozni, akinek van egy kiállhatatlan fia, aki mindig üvölt, és nem jó a kapcsolata az apjával. A fő gond az, hogy ez a forgatókönyv-szagú jellemzés szinte egy-az-egyben, listaszerűen így jelenik meg a filmben, és emiatt megint nem értjük, miért kell mindig ennek a karakternek a szerencsétlenkedését néznünk.

A humor itt is sok mindent meg tudna oldani, és Crowe láthatóan törekedett is rá, hogy ez működjön (lsd. az esküvőre készülő vőlegény karakterét), de legtöbbször ez nem jött össze, mert vagy nem lett vicces a jelenet (ahogy az autó motorháztetője ráesik a szerelő Sarandonra), vagy pedig egy komor humor kerekedett belőle, ha nem éppen fekete humor.

A másik fontos motívum, ami egy idő után nagyon zavart minket, az a nézők érzelmi manipulációja, illetve az arra tett rendezői kísérletek. Amikor például Susan Sarandon a film végén kiáll egy színpadra elbúcsúztatni a férjét, látjuk az ott ülők arckifejezését, és látjuk, hogy mennek át az idegenkedő, negatív arckifejezések a pozitív, elismerő arcokba. Sarandon lánya először cikinek tartja anyja fellépését, majd kisvártatva már a csodálat tükröződik az arcán. Ezek azok az effektek, amikor a nézők szájába akarják rágni, hogy mire gondoljanak, mit érezzenek egy-egy jelenet alatt, és ez az, amit egy néző sem szokott díjazni. Sokszor bukkan fel ilyen effekt a film alatt, és nem örülünk neki.

Ebben a filmben nem olyan személyiség-fejlődést láthatunk, mint amilyenen Tom Cruise ment át Jerry Maguire-ként, vagy Patrick Fugit Will Millerként a Majdnem Híresben. Itt nem javul Drew karaktere, talán csak érzelmileg érlelődik, de tény, hogy a film elején ugyanolyan kedves srác volt, mint a végén. A film egyik vesszőparipája a vidéki kisváros vs. Los Angeles-ellentét, amire sok jelenet épül rá, mégsem sikerült igazán feldolgoznia ezt a motívumot. Az kiderült, hogy Elizabethtown-ban nagyon bírják egymást a helyiek, figyelnek egymásra, családias a légkör, és Drew apja is boldog volt itt, de ennél többet nem tudunk meg a városka életéről, illetve a kedves ottlakókról.

A másik fontos szál, amit a filmnek jobban elő kellett volna hívnia, az Drew és apja kapcsolata, a híres (amerikai) apa-fiú kapcsolat, amiről már filmek százairól szóltak eddig is. Itt valami miatt ez sem domborodik ki eléggé, mintha kissé felületesen kezelné a film ezt a totál központi kérdést. Az kevés, hogy Drew egy urnához beszél folyamatosan, és az a néhány visszaemlékezés-klip, amit kettejükről látunk, ebből még nem derül ki, mennyire szerették egymást, vagy mennyire álltak közel egymáshoz.

Vannak viszont jól működő dolgok is a filmben, ilyenek azok a klipszerű jelenetek, amik Drew-ról és Claire-ről szólnak, a kezdődő kapcsolatuk párbeszédei, illetve a közös, szerelemdús akcióik. Ezeket jó nézni, élénk és átélhető jelenetek, amik ráadásul előre is viszik a filmet, plusz szólnak is valamiről.

Szó, mi szó, kettős film az Elizabethtown: drámai, mert egy gyászról szól, könnyed is, mert van egy fő szerelmi szála, műfajilag a road-movie és dráma keveredése, némi vígjátéki beütéssel. A szereplői nagyon jók, a története már kevésbé jól kidolgozott, vannak benne érzelmek, de ugyanúgy vannak üresjárat-jelenetei is, amik nem vezetnek sehova. Crowe eddigi munkái közül ez a jók közül való, de kis változtatással lehetett volna sokkal-sokkal jobb is.