Videók - Madonna: Hung Up

Amíg csak arról beszélünk, hogy valaki jó filmrendező vagy tehetséges divattervező, esetleg remek zeneszerző, nem érintjük a dolog lényegét, azt, hogy mi az, ha valaki egy jó művész. Egy jó zenész, egy jó dalszövegíró lehet, hogy egyszer megtalált egy forrást saját magában, ami olyan, mint egy olajkút, amire rátapadt, és azóta is ontja magából a jól sikerült műveket. Ezzel szemben, amikor azt mondjuk, hogy valaki jó művész, az ennél érdekes módon többet jelent. Egy jó művésznek minden mozdulata, minden egyes megnyilvánulása élvonalbeli művészet, és akárhonnan nézzük, bármelyik művészeti ág bármelyik élvonalbeli képviselője tekint is rá, azt fogja látni, hogy az illető mindenképp az élen van.

Madonna mindigis ilyen volt. Minden klipjével, mindig klipjében szereplő ruhával, hajjal, egyéb motívummal olyan divatot alapított, amire egycsapásra mindenki ráismert, hogy már régóta ott lógott a levegőben, és már alig várta, hogy valaki alá álljon az esernyőjével, és persze mindig Madonna volt az első, aki aláállt. Megcsinálta a Vouge klipjét, utána a világot elárasztották a fekete-fehér klipek, vagy korábban, amikor beöltözött a Like A Virgin klipjéhez, egyetlen mozdulattal meghatározta, hogy hogyan gondoljunk a 80-as évek elejének stílusára. A Papa Don't Preach detto.

A jó művész, úgy látszik, minden irányban nyitott, minden irányba kinyújtja a csápjait, és mindent magába szív, eszeveszett gyorsasággal és kizökkenthetetlenül eredeti módon dolgozza fel azt, ami körülveszi, és elsőként dobja ki, hogy mi a megoldás - mi a fejlődés következő lépése, mi a következő fázis. Viszonylag kevés ilyen jó művész van napjainkban, régebben pl. Geothe volt ilyen. Madonna azonban hosszú évtizedeken keresztül abszolút ott volt az élvonalban, ha nem épp ő maga volt az. Nem hittük, hogy valaha vége fog szakadni ennek a nyerő-sorozatnak, nem hittük, hogy valaha lecsúsznak majd az ujjai az élet középpontjának (ha van ilyen) a pulzusáról - mégis megtörtént.

A legutóbbi James Bond-filmet tudnánk említeni (Halj Meg Máskor), mint az első nyilvános jelét annak, hogy valami nincs rendben - 2002-ben. Maga a zene, a film főcím-dala még abszolút rendben volt, de a tény, hogy Madonna színésznőként kikövetelt magának egy jelenetet a filmben, már a lefelé vezető út első méterre volt, hiszen amikor a filmet néztük, ez az egész kis felbukkanása a filmben annyira jelentéktelen volt, hogy az egész görcsös harcot érte abszurd és értelmetlen erőlködés színében tüntette fel. Addig, amíg mindenki téged irigyel, addig te lehetsz az első, de ahogy elkezdesz körbetekintgetni, és mások javaira sóvárgó pillantásokat vetni, kizökkensz, elveszíted az egyensúlyt, és lecsúszol az első helyről.



Valami ilyesféle folyamat vehette kezdetét Madonnánál ekkoriban. Elkezdte erőltetni a Kabbalát, mesekönyv-bizniszbe kezdett, hasonlóan Luc Besson mese-rajzfilm vállalkozásához, és iszonyatosan erőltette a Guy Ritchie kapcsolatot - a házasságát. Ezen a Guy Ritchie-erőltetésen körülbelül azt értjük, mintha Madonna fel akarta volna hozni Ritchie-t a saját szintjére, lásd What it Feels Like For a Girl klippet, és a Swept Away c. filmet. Bár ez utóbbit úgy is láthatjuk, ahogyan a Guy Ritchie-rajongók, hogy Madonna szivárgott be Ritchie művészetébe, és tönkretette azt. Egy biztos, a két művész interferálni kezdett egymással, mintha egymásba akadtak volna a csápjaik, melyekkel a külvilág rezgéseit kellett volna leszippantaniuk, és most az egész világ helyett egymást szipkázták csak, egy zárt rendszeren belül.

Egy szó, mint száz, Madonna érezhető módon csapdába került, és elkészítette első rossz albumát, az American Life-ot, melyről több klip is borzasztó bénára sikerült - Madonna minden szinten magába zuhant. Soha nem hittük volna, hogy ez bekövetkezhet, ahogy ott vibrál a képernyőn, rappelni próbál (utánozni a többieket), mi pedig lehalkítjuk, és átkapcsolunk róla. Iszonyatosan gyászos korszak volt ez. Más művészeknél bármikor előfordul, hogy csinálnak egy rossz filmet, vagy kiadnak egy rossz számot, Madonnánál ez más volt, ha ő beolvad a középmezőnybe, az azt jelenti, hogy gyakorlatilag megszűnik létezni, megszűnik az lenni, ami mindig szokott.

Emlékszünk, amikor Britney Spears-szel vette fel a versenyt, szerintünk már a remek Don't Tell Me c. klipben, később pedig a Me Against Music-ban, amiben együtt énekel és "párbajozik" Britney-vel - jellemző módon 2003-ban. Ennél is durvább gesztus volt azonban részéről, amiikor legutóbb Gwen Stefani-ról azt állította, hogy őt utánozza. Tény, hogy Gwen átvette tőle a helyét, még ha nem is egyedül tölti be azt, mégis ő igazi élvonal, lásd a fantasztikus What are You Wainting for című számát, és a remek klipjét a Love Angel Music Baby remek albumról - 2004-ben. Madonna e vádaskodó szavaiban nyilvánvaló keserűség mutatható ki. Annál izgalmasabb ez a legújabb remek száma, a Hung Up - ami Gwen Stefani What Are You Wating For-jához hasonlóan óra tik-takkolással kezdődik és végződik is, hogy a szám szövegét ne is említsük, amiben a várakozás abszolút főszerepet kap. Szemben a látszattal, mi most nem arra akarunk kilyukadni, hogy Madonna "nyúlt" Gwen-től. Ehelyett arra a momentumra akarunk kicsit ráközelíteni (képzeletben), amikor Madonna kitalálta ezt a csúcs számot.

Képzeljük el, hogy jó ideje már, amikor tovatűnt számára a régi, megszokott érzés, hogy az élen van, a csúcson, hogy bármit kitalál, remekül sül el (leszámítva a filmszerepléseit, amiért nyilvánvalóan a rendezők a felelősek, mert elolvadtak Madonna jelenlétében, és olyan döntéseket hoztak, amiket nem kellett volna, illetve nem voltak képesek megrendezni a nagy volumenű művészt). Egy ideje bármit csinál, minden csak erőlködés, görcsös küzdelem, és semmi sem sül el jól, miközben más művészek, mint Gwen, újabb virágzásnak indulnak. Kétségbeejtő helyzet. Mit csináljon most ő, Madonna, aki eddig mindig azt csinálta, ami csak úgy eszébe jutott, soha senki nem adott neki tanácsot, és most sem adhat. Kikerült a középpontból, az élvonaléból, és hiába akar minden erejével visszakapaszkodni oda, megénekelni egy egész kontinens fájdalmát (lásd American Life), nem sikerül. Nem és nem. És akkor még itt van ez az idegesítő Gwen is, a maga baromi természetes, inventív stílusával, ahogy kitalálta a japán udvarhölgyeit, és ez a What Are You Waiting For sem megy ki az ember fejéből - olyan jó. Kész, nincs mese, nincs tovább, vége a zenének, neki, Madonnának annyi, és senki még csak nem is foglalkozik vele.

Vágás. Hétköznap délután. Otthon szundít a nappaliban a kanapén, fárasztó délelőtt után, majdnem mint egy feleség, akinek semmi dolga. Híreket mondanak valamelyik rádió csatornán, diszkréten lehalkítva. A szoba decens félhomályban, csak a bekapcsolt tévé villog egyhangúan, de majdnem teljes a csönd, s így a saját lélegzetét is hallja. Ekkor ebbe a csöndbe bekúszik egy szám, valahonnan, valami olyan helyről, amire már régóta nem is gondolt, ez az Abba - Gimme Gimme c. száma, amit pár éve az A-Teens (Abba Teens) is jól feldolgozott. A sok gyötrődés, kínlódás, sikertelen kísérlet, a sok görcs után, mintha egy két éves migrénje szűnt volna meg, egyszeriben kitisztult a kép, és mint egy nagy feloldásként elkezdte énekelni a remek régi számot.

Ismét vágás. Több órával később, Madonna társaságban vacsizik, egy kis dallamocska jelenik meg a fejében, és furcsa mód kikapcsolja fejében a környező világot. Ahogyan az epilepsziások előre megérzik a rohamaikat, ő is pontosan tudja, hogy mi történik vele, de igyekszik nem is odafigyelni a pillanat fontosságára. Előkap egy kis cetlit, és papírra vet pár szót, melyek a kis dallamocskából bontakoznak ki, és a végén elmosolyogja magát. Esze ágában sincs otthagyni a társaságot, és hazarohanni, csak arra ügyel, hogy semmilyen zenét ne kapcsoljon be senki sem az étteremben, sem hazafelé az autóban, hogy azt hallgathassa, ami a fején belül megy.

Aztán otthon, amikor mindenki lefeküdt, ő átsétál a kis zeneszobájába, és egy pohár vörösborral nekilát, hogy kikapjon egy kis mintát az Abba számból, ehhez kivételesen illegális letöltésre kell vetemednie, de ez is tetszik neki. Szinte percek leforgása alatt készen is áll az első verziója az alapnak, ő pedig szabadon énekel rá, nem törődve azzal, hogy ez az egész hova vezet, hogy mennyire jó ötlet, vagy kínos Abbát másolni, nem törődik vele, hogy Gwen mit szól majd a tik-takkhoz, úgy van vele, hogy ez van a fejében, élvezi és kész. Több órával később, és egy hajnalhoz közeli időpontban Madonna úgy fekszik le aludni, hogy belülről érzi: újjászületett - ismét.

A zene az önfeledt, naiv (Abbás) éneklés élményén alapul, amikor Madonna nem is mint énekesnő, hanem mint egy diszkóban táncoló személy van jelen, élvezve, hogy együtt hullámzik a tömeggel, feloldódva. Erre csúszik rá egy csacska, ám hamisíthatatlan Madonnás szöveg, ami körülbelül a Papa Don't Preach üdeségével bír. Divat és stílus terén már több éve dúl a retro, receptet kínálva boldognak-boldogtalannak ahhoz, hogy jó dolgokat hozzon létre. A Hung Up ehhez képest még tovább ás, még mélyebbre fúr, és elhagyva a retro okoskodó, komolykodó hangvételét, igazi naiv szintre jut el- oda, ahonnan mindaz ered, amit a retro újracsinált. Madonna megtalálta a kijáratot a legutóbbi fázisból, és egy olyan helyre jutott el, amiről csak majd picivel később fogjuk tudni megmondani, hogy mi is az.

A szám klipje meglepően zseniális. Első percekben az American Life béna, erőltetett klipjeit idéző képsorokat látunk. Erőlködés és bénázás szánni való keverékének tűnik elsőre. De aztán figyelmesünk leszünk pár dologra. Egy, Madonna haja. Abszolút bénának van beállítva - de pár másodperc után leesik, hogy az őrült beszédben abszolút van rendszer, hogy nem is olyan nagy hülyeség ez a szín és az Abbás ondolált fazon. Utána megcsap minket a minimalizmus, amivel a klip bír, és az idézőjelek, amit az aerobic teremben konzerv zenére való táncolás, és tátogás képvisel. Van benne stílus és van benne gondolat. Oké, adunk rá egy kis hangot - és ezzel el is intéztük magunkat, mert ha van olyan, hogy egy dallam bemászik valaki fülébe, akkor ez az. Pont ugyanúgy mászik bele a mi fülünkbe, ahogyan nyilván Madonnáéba is tette, és ez nagy élmény. Felszabadító, mint minden élvonalbeli művészet. Amikor már farmerban, kapucnis bőrdzsekiben mászkál a klipben, érezzük, hogy itt komoly dolgok vannak. A zene víz alá kerül, a képek belassulnak, és mi érezzük, hogy meg vagyunk véve. Aztán tik-takk, tik-takk, pár óra, és esetleg arra leszünk figyelmesek, hogy hosszú évek után ismét Madonna megy a fejünkben, és leesik végül a tantusz, hogy Madonna visszatért. Megcsinálta.

A Hung Up-ot az MTV Video Music Awards c. eseményén mutatta be, és nem kis sikerrel, Robbie Williams pl. azt mondta, Madonnát látva- hallva valahogy mindenki amatőrnek érzi magát.

Van olyan győzelem is, hogy valakit kidobnak az ajtón, de visszamászik az ablakon, mint Flintstone Frédi dínó-macskája, és van olyan is, mint a Terminátor 2 végén, amikor a korábbi generációs termi jól megmutatja a higanyzsarunak, és végül hüvelykujját felfelé tartva méltósággal szál alá az olvadt érc medencébe. Nem tudjuk pontosan, hogyan tekintsünk most Madonnára, de az biztos, hogy tényleg megcsinálta, akármekkora időre is, de ismét az élre került.