Lány a Vízben
Lady in the Water 2006.
Lány a medencében
Shyamalan nem a kedvenc rendezőnk, a tökéletes Hatodik Érzék óta egyedül a legutóbbi filmje, A Falu dobogtatta meg a szívünket, bár ennél is rezgett a léc, és tegyük hozzá, az elmúlt 2 évben egyetlen egyszer sem néztük meg újra- nem úgy, mint azokat a filmeket, amik valóban bejöttek. Ezt 2 éve még nem tudhattuk előre, nem úgy, mint most, a Lány a Vízben-nel kapcsolatban.
A Lány a Vízben egy minden hasonló filmnél elröppentebb alkotás, bár ez most kivételesen nem pozitívum, sőt, a film művészileg kifejezetten gerinctelenül viselkedik, képes sutba dobni az összes motívumot, művészi vibrálást, feszültséget, csak 
azért, hogy a néző ne unja el magát. Az van, hogy a film eleinte komolykodóan ufó-jellegű, az egészet áthatja a mítosz, később viszont, amikor kezd nevetségessé válni, elfelejti az egészet, és ő is csatlakozik azokhoz, akik röhögnek. Igen, a film ahelyett, hogy egy kompromisszum-mentes művészi vízió lenne, éppenséggel csak addig, és annyira komoly, ameddig a néző nem röhögi el magát - onnantól a film is már ezt a könnyed-vicces vonalat folytatja, azaz átmegy önmaga paródiájába.
Az, hogy a Lány a Vízben körül valami nincs a legeslegnagyobb rendben, azok számára derül ki, akiknek sikerül a filmet a legeslegelejétől látniuk. Az első 5 perc ugyanis egy rajzfilm, egy rajzos animáció, ábrákkal,
amelyek elmagyarázzák, hogy milyen mítoszról fog szólni a film. A mítosz úgy hangzik, hogy vannak lények, akik a kék világban élnek (vízben), és időről időre feljönnek, hogy emlékeztessék az embereket valamire (régen ők is a kék világban éltek), és hogy megvilágosodást idézzenek elő náluk. Ha egy ember meglát egy ilyen lényt a vízből, máris megvilágosodik, és akkor a küldetés sikerrel is járt. Vannak azonban olyan kutyaszerű alakok, akik azzal foglalkoznak, hogy ezeket a lényeket, akik a vízből feljönnek az emberek közé, elkapdossák, és megeszik reggelire (vagy amilyen napszak van). Vannak még egyéb alakok is, ők majomszerűek, és ők leginkább a kutyaszerű alakokkal táplálkoznak, hogy a tápláléklánc többszintes legyen. Lényeg, hogy nagyon fura ez a kis ismeretterjesztő betét a film elején.
Hogy egy "hasonló" film példájával éljünk, a csodálatos Ötödik elemben is van egy komoly mítosz,
ám azt a filmen belül adják elő, egy piramis belső falára rajzolt ábrák segítségével. Ehhez a mítoszhoz Eric Serra külön témát is komponált, hogy a filmben még hangsúlyosabb lehessen. A Lány a Medencében, illetve Shyamalan nyilván azért nem választotta ezt az utat, mert maga a mítosz nem volt eléggé fotogén. Shyamalan mítoszáról éppenséggel süt a kiagyaltság, és nem is lehet elmondani 25 szóban anélkül, hogy a hallgatóság el ne nevetné magát. Az egész leginkább úgy hangzik, mintha egy régebbi David Lynch-film egyik szereplője mesélné el egy kocsmában, gondolunk itt arra a fickóra, aki a galambokról beszél a Veszett a Világban. Tényleg nagyon komolytalan - és ez a komolytalanság az egész filmet jellemzi.
Shyamalan koncepciója világos, mármint világos a számunkra, hogy ő mit, és miért talált ki. Azt akarta (ismét), hogy egy hétköznapi környezetben építhessen fel
egy külön mítoszt (nem tanulva a Jelek-ből, amely primitív rasszizmusa még a film nevetséges nulla-történettel bíró cselekményét is felülmúlta). A cél az, hogy egy hétköznapi lakópark medencéjéről elhiggyük, hogy az aljában, a szűrő és a lefolyó alatt ott lakik egy lány. Az a cél, hogy elhiggyük, sötétedés után a medence partján megjelennek a veszett kutyák, vérben fogó szemeikkel, 150 kilós testükkel (melyekről a 8 éves gyerekek számára is nyilvánvaló, hogy komputerrel rajzolták), és veszélyben lesz az életünk nekünk is, és a kis hableánynak is. Direkt a gyerekek ijesztgetését szolgálja az is, hogy ezek a vérebek láthatatlanok, ott lapulnak a gyepen, és senki sem képes őket látni, ugyanúgy, mint a kert fái közt élő majomszerű lényeket, akik meg ezekkel a vérebekkel táplálkoznak. Mint minden városi legendának, ennek is az a célja, hogy az emberek (leginkább gyerekek) féljenek a hétköznapi dolgoktól, mint amilyen egy úszómedence sötétedés után.
A film másik célja az
volt, hogy egy másik világból érkezett tökéletes lény és filmünk hétköznapi, esetlen, ügyefogyott karaktereinek kedves, emberi találkozásával a filmet emberi melegséggel töltse meg, olyannal, amitől az E.T. is annyira nagy kasszasiker, vagy amitől az Ötödik Elem annyira tökéletes film lett. Urbánus legenda, hétköznapi horror, egy mítosz és egy tökéletes lény, ezekkel az elemekkel látott tehát neki M. Night Shyamalan a főzésnek.
Ami az urbánus legendát és a hétköznapi horrort illeti, a film nagyot bukott, és itt most nem is arra gondolunk, hogy az USA-ban nagyon rosszul teljesített anyagilag, hanem csak arra, hogy nagyon nem jött össze neki. Mind a horror, mint a legenda abszolút
röhejesre, követhetetlenre sikerült. Az egész egy kiagyalt, mondvacsinált, intellektuális kreáció, aminél a Kis Hableány mind legenda, mind horror szintjén is milliószor többet tud.
A tökéletes lény még ennél is szörnyűbb. Pont olyan, mint egy amatőrfilm, amit főiskolások dobtak össze, egy Leeloo-szerű alakkal, csak itt az illető Leeloo nagyon gyenge, átlátszó, néha elfelejti azt is, hogy most nem vak lányt játszik - és tetejébe mindennek, még csak nem is szép. Cserébe viszont Ron Howard lánya, aki befolyásos producer és rendező.
A film egyetlen jó eleme Paul Giamatti, a Kerülőutak szakállas főszereplője, a kisember, aki nagyon
vicces tud lenni. Ő igazán jó fej a filmben, és őt nézve el tudjuk képzelni, hogy még akár egy ilyen medence szélén rejtőző digitális-trükk-vérebekkel tarkított fikció is jó tudna lenni - ha Shyamalan erőszakos ragaszkodása az általa teremtett "meséhez" (ami reményei szerint bizonyára úgy volt, hogy majd nagyon bejön Hollywood-nak) agyon nem csapná az egészet. Mellesleg Shyamalan ezúttal is osztott magára egy aprócska szerepet a filmjében, most ő az a fickó, aki egy szép napon majd jól megváltja a világot.
A film általában eléggé unalmas, mondjuk néha lehet rajta nevetni, de akkor meg bánjuk, hogy nevetünk, és sajnáljuk, hogy nincs meg az a különleges hangulat, ami miatt a Falu-ról akkoriban úgy véltük, hogy jó film. Olyan film ez, amit az ember egyedül a kíváncsiság miatt nem hagy ott, meg
azért, mert már kifizette a jegy árát, ám ha valaki, mielőtt beülne, láthatna akárcsak egy jelenet is a film végéről (például a jelenetet a sassal, ami hazaviszi a lányt), biztos, hogy kétszer is meggondolná, hogy mire váltson jegyet.
Az egész filmnek egyetlenegy jó oldala van. Az, hogy e történet révén egy olyan régi lakóparki sorozatot, mint a Melrose Place simán újjá lehetne éleszteni. Ott éldegélnek a főszereplőink, és esténként az úszómedencénél fura dolgok történnek - biztosan nagy siker lenne. Minden részben más és más lény bukkanna fel a medence aljáról, néha Jennifer Garner, néha Tom Selleck, néha meg Leslie Nielsen. A kutyák meg mindegyiküket jól megkergetnék.
-jepe-
2006-09-13
