cspv.hu home 5.szám




 
 
The Wedding singer

Érdekes jelenség a nosztalgia. Az ember néha szinte vágyik rá. Éppen ebben a percben a Radiohead „tavalyi" klipje megy a tv-ben, a Paranoid android, a rajzfilm-klip, és van benne valami finom - de - szomorú érzés, hogy most már nem tavaly van „többé". Mit szólnátok azonban egy nosztalgikus vígjátékhoz?
Több különbözõ módja létezik annak, hogy egy készülõ, vagy megjelenõ film utat törjön magának és bekerüljön a filmbiznisz, majd a közönség figyelmének reflektorfényébe. Húzónevek a szereplõk, vagy a stáb soraiban, rendezõk, írók, különleges effektek, vagy, és egyáltalán nem utolsó-sorban az izgalmas alap-történet, amibõl aztán vagy jó, vagy kevésbé jó forgatókönyv készül. Van azonban egy speciális verzió is, amely révén egy film az érdeklõdés középpontjába lophatja be magát, és ez a „cult" film ígérete, hogy egy film azzal kecsegtet, hogy esetleg „cult" lesz belõle. A „cult" a kultikusból származik, csak úgy mint a kultúra, (de ez más kérdés), és olyat jelent, amire mindenki hivatkozik, és amit (nyilván) mindenki ismer, vagy elismer valamilyen formában. Ilyen film tulajdonosának lenni azért jó, mert a bemutatót követõen még sokáig fognak eladni jegyeket a filmre, vagyis, még ha szerényen kezdi is a pályáját a piacon, lehet számítani a szépítésre. 

A wedding singer tulajdonképpen egy ilyen film. A „cult" kategóriájában jelölteti magát, a koncepciója erre pedig a következõ. Olyan film, amiben a „jóöreg" (kultikus) 80-as éveket élhetnénk át újból vagy másfél óráig, tele akkori zenékkel, szlengekkel, reklámszövegekkel, öltözködési stílusukkal, gondolkodás és viselkedés -formákkal, tv-sorozatokkal, stb. Tehát mint valami legfrissebb történelem, ami ráadásul humorosan döngetné meg a szaruhártyáinkat. A filmben van egy húzónév, Adam Sandler, aki a hihetetlenül jó „Happy a flúgos golfos" c. filmmel beírta magát a legügyesebb szórakoztatók sorába, a „Happy" gyakorlatilag egy lapon emlegethetõ a Dumb és Dumber -rel (!). Adam barátunkon kívül ott szerepel még a kis Drew is, Barrymore, aki talán pályája során elõször egy aranyos és nem is csinos „csajt" alakít, szóval nagyon egyszerûben adhatja elõ magát. A szereposztás többi része is mindenképp szinvonalas, ismert, félig ismert, rég nem látott, de mindenképpen kultikus színészekbõl álló csapatot diszponáltak össze, amihez viszont amerikainak kellene lennünk, hogy értékelhessük, az ottani tv-csatornákat kellett volna bámulnunk az elmúlt évtizedben. 

Szóval ez a koncepció, és egyáltalán nem hangzik rosszul. A gyakorlatban kicsit gáz, hogy minden jel arra utal, hogy ez vígjáték, csak pont Adam szerepét fogták romantikus -dramatikusra, vagyis egyáltalán nem futhatja ki magát. A film címe azonban nagyon profi, lehet, hogy Magyarországon is meg kellett volna tartani az eredetit, „láttad a Wedding singer-t?" „Láttad a nászok ászá -t?" (az elõbbi kicsit jobban hangzik). 

A nyolcvanas évek eléggé érdekes dolog, a hetvenes éveket is meg a kilencvenes évek elejét is jobban „lehet" érezni, mint ezt. Lehet, hogy ha egy éven belül nem készül egy jó film a nyolcvanas évekrõl, akkor ennyi? Szóval, tök fura idõszak képében jelenik meg. 

Talán nem is csoda, hiszen a társadalom tudósok szerint ekkorra tehetõ, hogy a nagy történelmi korszakok közül az addigi utolsó, a „modern - kor" befejezõdött, illetve jött egy utána következõ, amit simán „poszt - modern" -nek kereszteltek el. Lényeg, hogy van valami ezekkel a nyolcvanas évekkel, ami megfoghatatlan. 

A mai napig csak annyit tudni az egészrõl, hogy az emberek sokat utaztak, sokat beszélgettek, különösen külföldön, a maihoz képest fura frizurákat hordtak a fejükön, és egzisztenciálisan kicsit felelõtlenek voltak, például még gyakran olyanokat mondtak, hogy a „pénz nem minden", meg ilyenek. Mint valami„Tompa kicsapongások" idõszakát, vagy egy hosszabb „átmeneti-idõszakot" lehetne talán jellemezni, amikor az emberek, mintha a járatok mind késnének egy reptéren, és addig az utasok valami tompa bulizásba kezdenének, hogy kitöltsék az idõt. Az amerikai fiatalok rázizzentek az európai stílusra, az európaiak meg fordítva, náluk érdekessé váltak az európai filmek is pl. , nálunk pedig fordítva. Mindenesetre az egész „nyolcvanas éveket" leginkább azzal lehet megközelíteni, hogy egy bizonyos zenei stílus mindenkinek nagyon bejött. Ezekbõl a számokból jó sokat beleadtak ebbe a filmbe is. „Frizurákból" is bõven kijut nekünk, Adam haja pl. önmagában egy komédia, csak rossz nézni. Akkori reklámokból is kapunk egy csomót, amiket magyar-szövegben (a feliratokban) viszont mint tavalyi magyar kampányokat hallatunk, „Danon rudi" Coccolínó" „perwoll", tv-sorozatok közül ebben a filmben a Dallas és a Miami -Vice vannak jelen. És bulizások idején simán beszélnek arról, hogy hánynak, hánytak, vagy hányni fognak. Drew reggeli közben is simán megkérdi a barátnõjét, hogy nem hányta -e le a cipõjét „tegnap". Drew egyébként abban a konfliktusban van, hogy szeretne férjhez menni, csak nem érti, hogy a „boyfriendje" miért nem jelenti be a házasság idõpontját végre. Adam is attól izgul, hogy mi lesz vele házasság terén, (ez egyébként elsõ ránézésre inkább a kilencvenes évek - stílusa), és Drew võlegénye gazdag, Adam padig esküvõi zenélésekbõl tartja fenn magát, pedig valaha rock-zenész szeretett volna lenni. A fõ kérdés tehát az, hogy vajon Drew-t az anyagi biztonság érdekli-e jobban, vagy kiderül, hogy a nyolcvanas években ez nem így volt. Ugyanebben a mûfajban három filmet láttunk eddig, a Facérokat (amire alig emlékszünk), Muriel esküvõjét, (amiben borzasztóan hatott, hogy Muriel nem fogy le a film végére, és még csak nem is jó fej, ráadásul szegény (gyönyörû) Juliette Lewis-t alattomosan meghalasztják, és a nyakunkon az életet, ami viszont zseniális, és a következõ számban olvashattok is róla bõvebben. Az esküvõ miatt ide sorolható még a négy esküvõ egy temetés is, amiben egy egész filmen keresztül izgulhatunk, hogy két fiatal, akiket „egymásnak rendelt a sors" vajon össze kötik-e az életüket tényleg. 

Ami a házasságot illeti, a kilencvenes években ez már sokkal gyakorlatiasabb dolog, elsõsorban olyanok házasodnak össze, akik már kipróbálták, hogyan jönnek ki egymással, és nem olyanok, akik látatlanba vágyakoznak, és ráadásul nincs az a konfliktus, hogy a szívükre, vagy az eszükre hallgassanak, mert mind a kettõ ugyanazt mondja, tedd azt, ami jó, és ami nem hasznos, az nem is lehet jó, mint ahogy a „business or pleasure" kifejezés kicsit idejét múlt már. -valcsi-

oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12