Sheryl 
keményen dolgozik

Sheryl Crow-nak mindenki a lábánál van elakadva, hogy milyen hosszú hi-tech combjai vannak. 

Minket  meg a "Home" vonzott ide, meg a "My favorite mistake"   De szó se róla,  nagyon jól néz ki. 
Zenéje a legnépszerûbb érzést sugározza, a coolságot, abból is a legáramvonalasabbat: nemcsak az van, hogy mindenki csak magára számít, és sziklaszilárdan áll, és betartja a határokat, hanem az is, hogy alapjáraton mindenki rokonszenvezik mindenkivel, és mindenki azt csinál, amit akar.
Honnan jön ez a cool-ság? Hiszen senki nem tud csak úgy elhatározásból "cool" lenni. Azt mondják, ahhoz nagyon sokat kell küzdeni "survival" üzemmódban, és akkor talán majd összejön.

Tudja valaki, hol van Misssouri? Sheryl is egyike azoknak, akik bedobbantottak a nagy „L.A."-be, hogy karriert csináljanak, éppen 24 éves volt, 86-ban. Nemrég fejezte be az egyetemet, és mivel a zeneszerzés és elõadás mellé a tanári szakot is felvette, általános iskolásoknak tanított zenét, amíg nem jött a nagy költözködés, és Los Angeles.
Nagyváros, pincérkedés, és még néhány reklámfilm is amikhez a hangját adta.
Az egyik ilyen reklámfilm -munka során megtudta, hogy a gigasztár M. Jackson háttér-énekeseket keres közelgõ turnéjához, de egyúttal azt is megtudta, hogy  csak azokat hallgatják meg, akiknek minimum szóbeli „ajánlólevelük" van. Crow  ehhez képest fogta magát, odament és bekopogott, és elõadta magát. Michael embereit levette a lábukról, azt mondták, "nagyon friss" és magukkal vitték a „Bad" kétéves világ-körüli turnéjára, ahol „duettben" is énekelt a nagy Michael-lal, még  pletykák is röpködtek a levegõben, hogy Sheryl és „Õ", de Sheryl ekkor még csak egy jó vokálos -csaj volt.

89 elején, a turné után, kifacsarva, vagy fél évig szinte ki sem kelt az ágyból, és nagyon depressziós volt. Persze, ismét összekapta magát, és beindult a vokálozás, sõt még olyan számok írásában is részt vett társalkotóként, amiket olyan fejek adtak elõ, mint Celine Dion. De a nagy átttörés nem ebben a körben következett be, hanem amikor „producer Hugh Padham" (aki Phil Collins, és Sting nevével csobbant bele a szakmába egykor) hallotta Sherylt énekelni, ez már tényleg komoly fordulat volt, csináltak egy demót, amit Padgham szépen elvitt az A&A-hez. Csak sajna a demó maga nem volt igazán jólsikerült, Sheryl túlságosan hagyta, hogy a tapasztalt „vén róka" lõje be a stílust,  és így ugyanaz az A&A, akinél Sheryl jelenleg profin és leszerzõdött minõségben fut, akkor nemet mondott, vagyis nem jött össze. 
A felvétel viszont megmaradt, és Crow odaadhatta akkori boyfriend-jének Kevin Gilbert-nek, aki csinált belõle egy remixet 91-ben, és ezt, meg az eredetit, Crow korábbi demóival együtt odapasszolta Bill Bottrell-nek, akinek mint mérnöknek és producernek éppen kezdett jólmenni, és volt egy studiója Pasadena-ban. 

Bottrell-nek tetszett amit hallott, és amikor Gilbert-tel, meg egy David Baerwald nevû sráccal (plusz egy pár másik fejjel) felvették azt a szokásukat, hogy keddenként zenélnek, Sheryl-t is meghívták. Általában teljesen semleges, hogy ki mit csinál pl. kedden, de ez a kis program egyenlõ volt a Tuesday night Music Clubbal.

Tehát keddenként szorgalmasan zenéltek, írtak jópár számot, és ezeket hozzácsapták Sheryl demó anyagaihoz. Ilyen volt  a „Leaving Las Vegas" is, aminek nem is véletlenül ugyanaz a címe, mint a filmnek.
  folyt

David Baerwald és a kibontakozásban lévõ John O’Brien (a film forgatókönyv-írója) ugyanis összehaverkodtak, és (Baerwaldnak nagyon tetszett a novella), és a nagy szám-írás közben Baerwald egyszerûen felvetette, hogy pl. így is kezdhetnének egy számot ..., senki nem sejtette, hogy késõbb mekkora jogi konfliktusok kerekedhetnek egy ilyenbõl.

Crow számára 93 annak az éve, hogy végre megjelent egy albuma, õsszel, Tuesday Night Music Club címen. 
Az album nem nyitott valami robbanás-szerûen, de szépen és masszívan elkezdett kapaszkodni a listákon, és nagyon nem akarta abbahagyni, és végül 6 millió példányos (!) eladást könyvelhetett el, plusz  megkapta a „best new artist" Grammy díjat.

David Letterman „The late show" -jába is meghívták. Ez a karrierjének jót, a saját életének meg rosszat tett. 
Az történt, hogy Letterman a többi közt megkérdezte, hogy önéletrajzi ihletésû-e a Leaving Las Vegas, amire Sharyl csak úgy rávágta, hogy igen. Sima kis poén volt, viszont  Gilbert és Bearwald nagyon megharagudtak, O’Brien pedig sajnos,  fõbelõtte magát röviddel a mûsor után . Bearwald soha nem bocsátott meg Sherylnek ezért az elejtett megjegyzésért. 

95-ben Sheryl és Bottrell (a producer) hozzáláttak a második albumhoz,  Sheryl ekkor  az õ „csaja" volt, viszont már nem sokáig, leugrottak New Orleans-ba, és a projekt kellõs közepén szakítottak. Sheryl  maga kellett, hogy producelje az albumot.
Teljesen egyedül maradt, májusban meg szegény Gilbert-et is elveszítette, meghalt.
Az album végül õsszel jelent meg.

A tavalyi karácsony mindenütt azt jelentette: James Bond, Sherylnek is. Megjelenik a filmben, plussz a fõcímzenét az õ nevén jegyzik. Ennél már tényleg nehéz sikeresebbnek lenni. (Csak az összehasonlítás kedvéért, a Sneaker  Pimps pl. „Az Angyal"-ba szintén eléggé jó zenét csinált, de ez a jó zene csak épp hogy feltûnt menetközben, és nem is fizették ki õket rendesen).

Tavasszal megjelent a "Home", a nagyonszép roncsderbis videó, amiben Sheryl szeretné otthon érezni magát  a délies környezetben, meg a vákumban. 
Most pedig a "My favorite mistake" -kel bombáz le minket, aminek nagyon egyszerû videója van, nem olyan cselesen egyszerû, mint Natalie Imbruglia "Torn"-ja, de valami miatt nagyon jól mûködik, Sheryl meg olyan benne, mint egy frissen ketrecbezárt oroszlán, majd szét feszíti a képernyõnket. 

Ezen felül, ha megkérdik tõle, mi újság, azt feleheti, "szerepelni fogok egy filmben",
és nem is akció-film, és nem is mellék-szerep, hanem "dráma", 
"The Minus Man" a címe,  és Hampton Fancher rendezi. Bárcsak nálunk is vetítenék! Na mindegy, legalább már csak ötöt kell aludni a "Riverwide" megjelenéséig (Szept 15.). Sheryl-t Magyarországon a PolyGram forgalmazza. 
-jp-