Miközben sokan ara panaszkodnak, hogy Hollywood overdózisban szenvednek, leginkább a Hal Hartley filmeken éljük ki magukat a "másságot" kedvelő hangulatainkban, amikor Hal Hartley egy sima mini-Hollywood. Ehhez képest ott vannak a francia filmek, melyek közül is elsősorban Luc Besson filmjeit szokás megnézni, noha azok is tök Hollywood-iak, (na nem mintha ez baj lenne, csak ha másságot akarunk, akkor miért nem más helyen keressük azt?)
Az Isten Látja Lelkem talán pont megfelelőnek ígérkezik egy ilyen más típusú filmélmény beszerzéséhez. Nem tudjuk, miről szól, nem tudjuk, ki kicsoda, nem várunk semmit, csak egy kis más nyelvet, más autómárkákat, más kávézókat, például franciát. A francia filmekre jellemző, hogy mindig van egy normális csávó, aki keresi a magának való csajt. Van neki lakása, csak nem amerikai, van neki fizetése, de az sem olyan, mint egy amerikai filmben, történnek vele dolgok, de azok is szerényebb kaliberűek, mint amit a nagy testvér országában készítenek nekünk a szorgalmas és sikeres filmesek. Szóval mindig van valami csávó, akinek van valami kicsi hendikepje, és csajt akar magának. A Csajokat pedig általában nagyon sztereotipként kezelik, vagy bőrdzsekis, kicsit drogos, artisztikus lakással, motorral s bukóval, vagy pedig újságnál dolgozik, és sok pénzt keres, de Campbell konzervek vannak a polcain, és unalmas az élete, ja, és vagy elérhetetlen, aki azt a szót, hogy óvszer ki sem ejtené, vagy pedig nimfomán, és mindig csak két véglet létezik. 
Egyáltalán nem várunk sokat, amikor a film elején valami idióta zene, kisváros, zebra, zebrán átkelő bézs színű kabátos francia csávó belebotlik egy esernyős, kutyáját sétáltató nőbe, aki azért miden, csak nem oltári nő. Jól hozzá is készülünk, hogy ezt a másfél órát valahogy kihúzzuk, csak két dolgot nem tudunk. Az egyik, hogy valójában 2 órás a film, a másik pedig, hogy egyáltalán nem kell kihúznunk, sőt, a végén rendes elvonási tüneteink keletkeznek az üde film nyomán. 
A főszereplő srác, amikor meglátjuk, kiderül, hogy eléggé emlékeztet minket valakire, mégpedig Rowan Atkinsonra, csak nem agyalágyult, helyette csak az a hendikepje, hogy kicsit kopaszodik. Barátunk elindul a nő nyomában, de nem találja, viszont talál egy kutyaszart, és rájön, hogy a nő környékbeli, és máris megvan a project. Jelentkezik a választásokra, na nem mint jelölt, hanem mint a szavazás lebonyolításában segédkező biztos. Mert így biztos, hogy mindenkit lát, aki a környéken lakik, sőt a nevüket és címüket is megtudja. Agyafúrt gondolat! És akkor besétál a kutyás nő, de egyrészt kiderül, hogy van egy gyereke is, másrészt a többi szavazási biztos szól neki, hogy figyelje a nő lábát, aki a fülkében éppen most tartózkodik, mert ami a függöny alól kilátszik, azok a lábak tavaly megnyerték náluk a legszebb láb címét. A csaj kijön, megtudjuk, hogy Festival Anna-nak hívják, de itt még mindig csak dereng, hogy valójában egy nagyon humoros film elején vagyunk. 
Aztán barátunk vidéki forgatásra megy, ő a mikrofonos, és a forgatás már kezd nagyon vicces lenni, de utána elszabadul a film igazi természete. Mászkálnak a kisváros utcáin, és egy csinos nővér hangosbemondóval ráveszi őket, hogy adjanak vért. A Véradás során már egészen elképesztő dolgokat látunk, két nővér kórusban énekli a Quantara Méra c. kubai slágert, miközben a srácokat csapolják, akik sorra el is ájulnak. Aztán miután lekoptak, barátunk észreveszi, hogy a véradó-kártyájára ráírta a nővér a telcsiszámát, hm! Aztán jön a csajozás művelete ami egy csoportos meccsnézéssel kezdődik, meg viccmeséléssel, két viziló beszélget a lápban, te tudtad, hogy most péntek van? (Mi ez???) Aztán a csaj, Sophy lekopik  barátunkkal, de az estének az lesz a vége, hogy a volt pasiját, akit a slozin találnak haza kell vinni, Sophy robogón halad az autó előtt, hátul az ex pasi egy akkumulátoros fúrógéppel elkezdi átfúrni a vezetői ülést, és arra próbálja kényszeríteni barátunkat, hogy üsse el a nőt. 
barátunk egyébként amikor megérkezett a buliba, nem pezsgőt, nem bort, nem virágot vitt, hanem egy teafőzőt, (később ezen fog lebukni). 
A fúrógéptől kezdve egyébként a napnál világosabb, hogy egy kis francia Tarantino-val állunk szemben. Sophy egyébként csak futó kaland, a következő állomás egy aranyos rendőrcsaj, de az a legjobb, hogy amikor a filmet nézed nem is tudatosul, hogy állomásokról van szó, a dolgok menetéről csak azt érzed, hogy valami nagyon betépett formában sodródnak a dolgok előre. 
Kínosabbnál kínosabb, "butábbnál" "butább" jelenetek, poénok jönnek, mennek, és teljesen szürreális az egész. A film fénypontja Festival Anna (Jeanne Balibar), aki saját művészfilmet csinált, amibe barátunk jól belelógatta a mikrofonját, és elsősorban madarakról szól, okostojás monológokkal az életről. Festival Anna annyira gyönyörű, és annyira olyan, mint Carrie Ann Moss, hogy öröm őt nézni. Barátunk barátja fel is készíti barátunkat, hogy Festival Anna esetleg megpróbálja elcsábítani, és most vésse eszébe, hogy ez egyetlen estére szól, és kéri, hogy ígérje meg, hogy nem lesz évekig depressziós, és nem csinál ostobaságot. És elmondja, hogy Festival Anna otthon mindig egy pólóban mászkál, és amikor a lábait szétnyitja (bla-bla-bla), és hozzáteszi, hogy vigyázni kell vele, mert mindig romlott cuccok vannak a hűtőjében, például lejárt szavatosságú joghurtok, szóval vigyen magával valami kaját, és ne fogadjon el semmit, csak amiről tudja, hogy sosem romlik meg. (Teljesen betépett film). 
Barátunknak van egy problémája, folyton hányingert kap, ha olyan szavakat mond neki egy nő, amik esetleg arra utalnak, hogy köztük lesz valami, persze csak olyan nők esetében, akik tényleg fontosak neki. Amikor Festival Anna-val vacsizik, egy fura étteremben, ahol a kaja is elég minimális, (össze kell szedniük magukat, hogy hosszú vacsi legyen), barátunk vagy tízszer kiugrik hányni egyet. A film legjobb része, amikor barátunk szembeönti Anna-t egy pohár vízzel, majd viszont. Elképesztően édes, és nagy mértékben elröppent film, méltó jogutódja eddigi francia kedvencünknek, a zseniális Semmihasznáknak. 
Az is kiderül hogy semmit nem tudunk a francia filmekről, és hogy léteznek nagyon jó filmet odaát, és hogy ezek a filmek nem ugyanazt az élményt adják, mint amerikai unokatestvéreik, itt mást jelent a vicc, a katarzis, egészében egy teljesen más világba kerülsz, és nagyon  jó neked ez, nagyon jó neked, ha megnézed. 
 

Spanyol film, melyben egy fiú és egy lány totál párhuzamos életét kísérhetjük figyelemmel. Még gyerekkorukban történik, hogy a fiú papírrepülőn egy üzenetet küld a lánynak, és emiatt egész életükben egymásba lesznek szerelmesek. Az olyan házasságok, amik korán köttetnek előbb utóbb válságba kerülnek, hacsak nincs valami kényszerítő erő, ami miatt egyszerűen nem tudnak elszakadni egymástól (pl. házassági hűség  a Közel-Keleti régióban). 
Ebben a filmben a történet nem ilyesmin alapul, ezt tudjuk, de hogy végülis egészen pontosan  min alapul az rejtély, de valószínű, hogy nem a valóságon. A film írójának egyébként is be kellett vetnie egy olyan csavart a történetbe, ami összetapasztja a fiatalokat, mégpedig azt, hogy a gyerekek egymás mostoha testvérei lesznek egész fiatalon. A tinédzserkori szexualitást már mint mostohatesók ízlelik meg, ami nem egy direkt felemelő dolog, de mindegy. Szóval adva van egy ilyen kis mondvacsinált família, és végigszenvedik az egész filmet, szépen, fokozatosan süllyednek, hanyatlanak. Minden elkopik, a srác apja lepusztul, a felesége, a srác mostohaanyja hozzámegy egy helyi tévéproducerhez, szóval lehangoló. Ott egy terasz, amin a csaj és a srác egymástól 40 centire ülnek, de a forgatókönyv kedvéért nem veszik észre egymást. Ekkor lesz, hogy a csaj elhatározza, hogy összeköltözik gyerekkori osztályfőnökével, aki nem nő. És van két kényszeredett beállítás, amiben látjuk, hogy azért a srác is csajozik valamennyit. És amikor már minden elegendően mélyre süllyedt, minden elegendően elkopott, minden elegendően lehangolóvá vált, nem marad más hátra, mint hogy még egyszer találkozzanak. Életüket misztikus egyezések kötik össze, a srác, Otto onnan kapta a nevét, hogy egy német pilóta (spanyolul piloto) lezuhant, és Ottó nagyapja segített neki, elszívtak egy cigit, meg ilyenek. A csaj anyjának a férjének van egy bácsikája, aki ennek a pilótának a nagyapja, (hú de misztikus), és a végén ennek a bácsinak a házikójában várja a lány a fiút, hogy lefeküdjenek. De, mit ad isten, elkerülik egymást, és mit hoz a sors, amikor már csak méterekre vannak egymástól a végén (noha nem értjük, hogy az ilyen ostoba misztikus egyezések miatt, meg egyáltalán miért kell nekik együtt lenni) a csajt elüti egy autó, és meghal és ez a film vége. Na jó, köszi, ez azért durva. Végigszenveded a filmet, belemész egy buta játékba, és még azt a semmitmondó jelenetet sem kapod  meg, hogy egymásnak ugranak. Ehelyett a még semmitmondóbb, direkt kierőltetett jelenet lesz osztályrészed, a lehetõ legrosszabb filmbefejezés, amire csak azt lehet mondani, hogy "bravo :(". Ennyi. 
 

Szinte az égből pottyant ide hozzánk Spike Lee filmje. Első ránézésre az ember nem is tudja, mi akar lenni ez a film, egy sötét, perverz, kemény film, amit hetekig súlyos hangulatban tartja majd a vállalkozó nézőt? Van egy sorozatgyilkosunk, aki csak úgy odasétál az autóban ülő párokhoz, és szétlövi őket, de általában minden barna hajú lányhoz odasétál, és szétlövi őket, hm, ez nem tűnik vidámnak, egyáltalán nem. Mégis el kell, hogy áruljuk, hogy egy vígjátékról van szó, amit az USA-ban persze csak 17 éven felüliek nézhetnek meg, vagyis "R" minősítést kapott, súlyos erőszak- és szex-ábrázolása, perverz és mocskos szóhasználata, valamint kábítószer-szerepeltetése miatt. Ugyanezt a filmet Norvégiában már a 15 évesek is megnézhetik, de azért az amerikaiaknak totál igazuk van. A film nem a sorozatgyilkosról szól, hanem a nyaráról, és nem is az ő saját nyaráról, hanem mindenki nyaráról abban az évben. A film végén egy tévériporter bemondja, hogy 7 millió történet létezik New York 1977-es nyaráról, ez egy azok közül, és it a pont, ekkor jövünk rá igazán, hogy mit kaptunk. 
Egy remek történelmi filmet, ami ellentétben a történelmi filmek zömével egyáltalán nem sótlan, unalmas és mesterkélt, hanem nyers, egyszerű, világos, és annyira életszerű, mintha egy időutazáson vennél részt. Woody Allen "meets" Robert Altman, és Tarantino-t is meghívták a meeetingre. Határozottan okos film, de ugyanannyira vicces is, az a beszélő kutya, aki ugatásával ráveszi "Sam-et", hogy öljön a film egyik csúcspontja. Brooklyn-ból maga Spike Lee közvetít, mint tévés riporter, a hetvenes évek megfelelő mikrofon-frizurájával. Látjuk a nagy áramszünetet, majdnem bejutunk a Studio 54 című helyre, rést veszünk orgián, és egy prepunk koncerten is, ahol Sam újságban megjelentetett levelének szövegéből kreálnak számot a prepunkok, és a nézőtéren mindenki nevet. Valószínű, hogy még soha nem láthattuk ilyen közelről a hetvenes éveket. És még ha valaki látta volna is, akkor sem azt látta volna, mit a filmen, (na nem mintha nem lenne hiteles), mert ez a film egy visszatekintés, a szereplők nagyon benne vannak az időben, az események is, minden nagyon ott van, 77 nyarában, csak mire letelik a két óra húsz perc, mi visszakerülünk a jelenbe, és olyan élményben lehet részünk, amiben akkor senkinek: 2 óra 20 perc alatt kinőttünk egy egész korból! (Egyebek közt azért is, mert annyi mindent szívhattunk magunkba annak levegőjéből). Egy kicsit azonban cseles a film, mert miközben nézed, nem hagyja, hogy tudd, hogy vígjáték, még öt perccel a vége előtt is félsz, hogy Spike Lee elrontja valami hülye csavarral, mint ahogy az Amerikai História X-et elrontották, de ne féljetek, Spike Lee nem hülye, egy tök színes, vicces, és gazdag filmet csinált nekünk.