A Világ Második Legjobb Gitárosa
Sweet and Lowdown 1999

Élt a 30-as években egy egészen jó gitáros, Emmet Ray, illetve nem is élt, csak Woody Allen találta ki, a filmje kedvéért, és az ő életét kísérhetjük végig, majdnem az omegáig. A film a jól bevált tévés portré-film műfaját imitálja, amikor ugye visszaemlékeznek, meg minden. Az első komolyabb visszaemlékező maga, Woody Allen, ő avat be minket Emmet Ray világának részleteibe. A legfontosabb részlet Django Reinhardt, akihez képest Emmet Ray csak a második legjobb gitáros a földön, és amikor Emmet meglátja őt, elájul, vagy ha megtudja, hogy a közelben van, rögtön, akár a tetőn keresztül is megpróbálja elhagyni a helyszínt.

Vicces alaptörténet, nagyon profi színészi munkával, Sean Penn részéről, aki ugye a főszereplő, és mint olyan Emmet Ray megformálásáért felelős. Sean Penn egyszerűen "kész van", teljesen belepörgött ebbe a szerepbe, eszelősen komolyat játszik, csak úgy serceg a vászon vetítés közben. Az ellentmondásokkal terhelt sztárszemélyiség ennél élőbb már nem is lehetne. Macho és gonosz, a nőkkel kegyetlen, közben tök aranyos fej, ahogy kiviszi a haverjait (és nőit) vonatokat nézni, mármint tehervonatokat, plusz, ha már ott vannak, ugyanott lehet patkányokra lőni is, és ez a két legkedvesebb dolog az életében.

Tulajdonképpen egészen jó, Woody Allen film lenne, ha nem lenne az a sok gitározás benne, mint töltelék. A gitározás egy idő után már szinte kínzást jelent a nézőnek, és ahogy Emmet rákezdi megint, tudjuk, hogy ismét szünet következik, egy durva kiesés film nézése során. Gitározás nélkül olyan 40-45 perces lenne max, viszont az egy tűrhető 45 perc lenne. Olyat persze soha senki nem mondana egy jobb fajta Woody Allen filmre, hogy nem érdemes megnézni, hiszen biztos, hogy eredeti élményt jelent, valami olyat, amit eddig nem láthattunk, vagyis nem arról van szó, hogy bárkit is lebeszélnénk a filmről, csak arról, hogy gitározás nélkül sokkal jobb és rövidebb, és kevésbé unalmas is lenne.

Woody Allen nagyon jól kiaknázta a fiktív életrajz műfajában rejlő lehetőségeket, szinte rutinosan görgeti előre Emmet életét, mintha a kisujjából rázná ki. Benne van ebben a rutinosságban a 65 éves, és amúgy is fanyar humorú Woody Allen élettapasztalata. Mármint nemcsak konkrétan, hogy "sokat látott", hiszen bárki olvashat meredek dolgokat a sztárok magánéletéből, nem kell konkrét élettapasztalat. A Woody Allen-i látásmódban, amivel az Emmet Ray figurát mozgatja, az a legspeciálisabb, ahogyan érezteti velünk, hogy nem szeretetből vagy tiszteletből veszi komolyan Emmet Ray történetét, hanem pusztán azért mert vicces.

És azt is végig érezni lehet, hogy ez nem az a fajta történet, aminek például megható a vége, vagy ahol lehull a lepel, vagy miután szépen körbejártuk Emmet Ray életét, egy szép búcsúpillantást vetünk majd rá, és érezzük, "ezt az embert most már tényleg megismertük". Ebben a filmben Emmet Ray egy teljesen esetleges figura, és miután vége a filmnek, úgy elfelejthetnénk, mint egy embert, aki éppen csak elment mellettünk az utcán. De nem felejtjük, mert végig lekötötte a figyelmünket abszurd és vicces élete, és ha direkt nem is kedveltük meg, és ha untuk is a gitáron való prüntyögését, akkor is mindenképp kellemes emlék marad a neve.

Emmet Ray egy amolyan gyűjtő-medence, egy olvasztó-tégely, amibe a sztárok (azon belül is elsősorban férfi-sztárok) összes ismert allűrje belekerült. Egy átlagos és tipikus sztár, egy szürke eminenciás, aki ráadásul a 30-as években élte fénykorát, így mára már, még ha tényleg élt is volna, akkor sem zavarna semmi vizet. Ez a jelentéktelenség, illetve az, hogy a világ menetében csak annyi változást idézett elő Emmet teljes élete, hogy néhány zakóba öltözött férfi, pár darab évtized elteltével különféle poénokat mesél róla a kameráknak, ez teljesen Woody Allen-i, és teljesen fanyar és teljesen humoros és ez ennek a filmnek a lényege.

Olyan figura ez az Emmet Ray, mint "a rendőr", vagy "a skót", akiről külön csoportban gyűjtik a vicceket, az Emmet vicceket, és maga a film olyan, mintha az Emmet-es viccek gyűjteményéből lenne egy kisebb fajta válogatás, némi időrend-szerűséggel fűszerezve.

Például Emmet és a haverja leugranak a partra csajozni a hétvégén. Emmet lestipi-stopizza a kisebb és csinosabb csajt, akiről hamar kiderül, hogy néma. Emmet iszonyatosan bunkó vele, később azonban élete legjelentősebb szerelmeként gondolhat rá, de a bunkóságán ez sem változtat. Mint egy vicc, vagy legalább is vicces sztori. Ilyenekkel van tele, de sajnos az egész tényleg nagyon unalmas. Talán a sok gitározástól, talán azért, mert elégé sok sztár életét ismeri manapság az ember, és mert ilyen szinten annyira nem hatják meg a 30-as évek. A Woody Allen skálán mérve, ha a Lövések a Broadwayn, és az Agyament Harry 10 pont, akkor A Világ Második Legjobb Gitárosa, úgy tűnik, olyan 3-4 körül érdemelne pontokat.

-floyd-