A Kaptár

Ez a számítógép-játékos hiedelem a film grafikájából ered, ami természetesen a trailerben is megjelenik. Kis túlzással valóban azt lehet mondani, hogy a szereplők végig egy komputer ellen küzdenek, de egyrészt ez a komputer egyáltalán nem rossz fej, másrészt a komputer csak az, ami fogva tartja őket, bezárva tartja az ajtókat, és közben amivel küzdeniük kell, az egy csomó zombi. Ha a hetvenes évek sci-fi világára ráöntenek egy kis benzint, vagy hígítót, plusz belekotyvasztanak egy kevés háztartási hulladékot (pl. tévésorozatokat), körülbelül azt kapjuk meg, amit most látunk.

Milla persze bombázóan néz ki, szemben a többiekkel, neki egy eléggé szexi kis dressze van, abban nyomulja végig az egyszerű történetet. Ugyanebben a cuccban, de bármilyen más szerkóban is iszonyat szívesen bámulnánk őt máskor is, de persze más helyzetekben, például bevásárlás, főzés, kávézás közben. Csak az a lényeg, hogy zombik ne legyenek a képben, mert ha eddig nem, hát most bárki számára kiderül, hogy a zombik nagyon nagyon rosszak. Gyakorlatilag képesek bármilyen jó vagy rossz filmet tönkretenni a puszta jelenlétükkel. Eleve a 80-as évek óta senki nem akar zombikat nézni, plusz a zombik technikailag is tönkreteszik a filmet, mert meg kell őket ölni, de közben ugye nem igazán lehet megölni őket, mert már hullák. Így marad a folytonos, hatástalan lövöldözés, mint amit Schwarzenegger hajtott végre a sátánon az Ítélet Napjában. A film agyas alkotói ezzel a hatástalan és vég nélküli lövöldözéssel szemben azt a megoldást dolgozták ki, hogy ha eltörik a gerincük, a zombik elpusztulnak. Innentől kezdve annak kellett drukkolnunk, hogy minél több gerinc roppanjon, ez minden.

Amúgy, a film roppant félelmetes. Félelmetes, amikor zombi kutyák, véres hústól csatakos zombi vérebek üldöznek egy törékeny modellcsajt, aki épp hogy be-be tudja csapni maga után az ajtót. Hát igen, félelmetes, de nem úgy, mint valami normális film, amellyel kapcsolatban örülünk, hogy félelmetes, sőt, direkt azért ülünk be rá. Itt a félelmetesség egészen más, körülbelül akkor álmodnánk ilyet, ha valami erős és durva mérgezés áldozatai lennénk, egy fülledt szobában, szellőzés és friss víz nélkül, félig kómában. Az agyunk teljesen kásás állapotba kerül, kásás és sáros lesz, és bizony az este további részére ez mindenképp ráveti az árnyékát. A mi tapasztalatunk az, hogy az amúgy vidám és beszédes párok roppant mód tompán töltik az est további részét a mozi után.

Az egész film egy öncélú hatásvadászat, ráadásul a készítők a legrosszabb hatásra vadásztak, arra, hogy padlóra küldjék a gyanútlan nézőt, hogy szerencsétlen embert mindenféle olcsó poénokkal addig ijesztgessék és undorítsák, amíg vége nem lesz a filmnek, nehogy hamarabb leessen neki a tantusz, hogy amit néz, az a nagy darab semmi. A film hatáselemei közé egyetlen egy dolog tartozik, és ez az információ-megvonás. A történet meglehetősen sejtelmesen indul, és szinte a film feléig húzzák, hogy megmondják neked, mi történik, eddigre mint néző, már teljesen el vagy tévedve. Csak tompán bámulod a sok zombinak öltözött statisztát, és érzed, hogy az agyadnak mára már annyi.

Ha valaki egy távirányítóval melletted ülne, és véletlenül filmet váltana, eszedbe sem jutna még felszisszenni sem. Csak megráznád a fejed, és annyit mondanál, "auú, ez fájt, ez nagyon durva volt". Jobban fájt, mint a Mimic, amihez talán legjobban hasonlít. Ha a Kaptárban, mondjuk óriás méhek, vagy darazsak szerepeltek volna zombik helyett, a Mimic-nél egy bő egytized ponttal jobb filmet kaphattunk volna, de még akkor is mindkét szemünkkel sírnánk.