Az Órák

Az Órák egy amerikai művészfilm, bármit is jelentsen ez. Pici költségvetésből (mindössze 25 millió dollárból) készült, nyomasztó és szomorú a hangulata, periférikus a világa, és csöppet sem pozitív a végkifejlete. Ezzel persze sikerrel pályázhat az Akadémiai Díjra, de például a kasszasiker-elnevezésről már jócskán lecsúszott. (Így is van, két hónap alatt alig tudta behozni az árát az USA-ban). Nem baj, mert nem is ezért szeretjük. Mint klasszikus művészfilm, ráhagyja a szórakoztatást más filmekre, ő inkább az érzelmekkel dolgozik, és olyan helyzeteket mutat be, amelyekben bár soha nem vettünk részt, mégis átérezzük a lényegüket, illetve olyan embereket, akiknek az élete túlmutat a hétköznapokon. Mint például Virginia Woolf-é. A híres angol írónőt Nicole Kidman kelti életre, annyira fantasztikusan, hogy egy életre megszeretjük Woolf-ot is és Kidmant is, mindkettőt, mégis leginkább Kidmant, aki ezzel a játékával bebizonyította, hogy egy valóban tökéletes színésznő. (Nálunk éppenséggel pont ez a film "tette be az ajtót" az eredeti Kidman-ellenszenvünknek, ezután már minden elismerésünk az övé.)

A film úgy indul, hogy az írónő 1941-ben vízbe öli magát. Súlyos depressziójától próbál így megszabadulni, a hangoktól, amiket hall, a furcsa érzésektől, amik miatt már dolgozni sem tud. Aztán ugrunk egyet az időben: 1951-ben vagyunk, és egy depressziós anya, Laura (Julianne Moore) reggeli készülődését látjuk. Egy újabb ugrás: 2001, és Meryl Streep (Clarissa) az aznap esti partiját szervezi. Ez az idősíkok közti ugrálás később is megmarad a filmben, ami azért szükséges, mert ennek a három nőnek az életét, pontosabban életük egy napját egyszerre fogjuk követni. Mindhárman Virginia Woolf Mrs. Dalloway c. könyvéhez kötődnek, ki így, ki úgy, maga az írónő például úgy, hogy éppen ekkor (1925-ben) írja a regényt. Laura 5 hónapos terhesen a Mrs. Dalloway-t olvassa, sőt, nem tudja letenni, és teljesen a hatása alá kerül. Olyannyira, hogy elhatározza, még aznap véget vet az életének. Clarissa a jelenben egy AIDS-es barátjának, egyben volt szerelmének csinál partit, aki a halálos betegségére való tekintettel aznap kap egy költői díjat, és aki Clarissát már évek óta Mrs. Dalloway-nek szólítja.

Na, szépen vagyunk, gondolnák a nézők rendes körülmények között, ez itt nem a mulatság helye lesz, depressziós nők nagy mennyiségben, igazán felemelő! Az a tréfás, hogy tényleg az, vagyis felemelő, és ezt mi fele-fele arányban tulajdonítjuk Nicole Kidmannek és a film rendezőjének, Stephen Daldry-nak. Daldryt a Billy Elliott c. filmje alapján ismerjük, ami a 2000-es év egyik legjobb filmje volt, és amelyben a 43 éves angol rendező a balett-táncos kisfiú történetét hasonló érzékenységgel mutatta be, mint most Virginiáét. Nagyon jó rendezői szeme van, mert például az Órák is sokkal érdekfeszítőbb lett, mint ahogy az a forgatókönyve alapján adódott volna. Halad a történet a maga értelmes-érzelmes vonalán (az Hours c. regény '99-ben Pulitzer-díjas lett), de amit ezalatt látunk, az több ennél. Hosszú szótlanságok, olyan napfényes jelenetek, amik tele vannak halálközeliséggel, és legfőképp Virginia Woolf megrázó világa, az ő egyetlen napja, illetve ami emögött van: egy különleges személyiség vergődése az angol szokások, a női szerepek, és a saját megszállottsága között. Ha nem tudnánk biztosan, hogy Nicole Kidman játssza Virginiát, a film végéig nem ismernénk fel az írónőben a szokásos ausztrál szépséget, mert azonkívül, hogy egy orrkorrekcióval látták el a szerephez, a teljes alkatát és mozgását, de még a pillantásait is át tudta alakítani Woolf kedvéért. Egy lenyűgöző színészi játék és egy eredeti rendező találkozása sok mindenre képes, esetünkben ez viszi el a filmet, és emiatt fog néhány Oscar ott sorakozni március végén az alkotók polcán.

Persze nem arról van szó, hogy Julianne Moore, vagy Meryl Streep, esetleg Ed Harris (ő Richard, Clarissa beteg barátja) ne játszottak volna nagyon jól, mind jók voltak, csak a szerepük nem tartogatott túl sok izgalmat, vagy kifutási lehetőséget. Még Julianne Moore, vagyis Laura karaktere volt közülük a legsejtelmesebb, a Woolf-Kidman-vonal nélkül viszont halál unalom lett volna a film, még a kitűnő rendező ellenére is.

A történet (és ebből gondoljuk, hogy a forgatókönyv alapjául szolgáló regény is) a sok ki nem mondott dolgot, sejtelmes érzést megpróbálja erős párhuzamokkal ellensúlyozni, ilyen például az a vonal, ahogy mindhárom nő megcsókol a filmben egy másik nőt, szenvedélyesen, de -Clarissa kivételével- szerelmi kapcsolat nélkül. Nem tudjuk, ezeknek a jeleneteknek milyen üzenetük van, mindenesetre mindegyik csóknak van egy gyerek nézője is, aki szótlanul nézi az anyja/nagynénje kitörését.

A film érzelemdús képeit egy különlegesen jó filmzene festi alá, Philip Glass munkája. Szinte minden egyes percben hozzáad valamit az eseményekhez, és emellett végig öröm hallgatni.

Valószínű, hogy elég szűk nézői kör lesz oda Az Órákért, az erősen női vonal miatt például a férfi nézők nagy része valószínűleg ki fogja hagyni a filmet. (Egyébként a történetben elég másodlagosan jelennek meg a férfiak, van, ahol érzéketlen, de jóindulatú -Laura férje-, van, ahol segítőkész, de gyengébb a feleségénél -Woolf férje-, és végül van, aki elérhetetlen és elesett egy személyben-mint Richard.) A szomorú hangulat sem fog kedvezni a szombat esti filmkiválasztásnak, és az is igaz, hogy az ember (lánya) nem mindig van ráhangolva egy letargikus művészfilmre. Aki viszont szeretné, hogy történjen vele valami, miközben filmet néz, hogy aktivizálódjon az érzelmi élete egy moziélmény hatására, vagy, hogy úgy érezhesse, mintha egy-az-egyben a 20-as évek vidéki Angliájában élne, és jól ismerné a Virginia Woolf nevű írónőt - nos, ennek a leendő nézőnek nem szabad kihagynia a filmet. Semmiképp.