Mátrix Újratöltve

A Mátrix, vagyis az első rész úgy robbant be az átlag sci-fi filmek világába, hogy egy új értelmezését adta a műfajnak. Neo, a kiválasztott (Keanu Reeves) egy erősen filozofikus és mitologikus világba vitt el minket, ahol semmi sem az, aminek látszik, sőt, és csak úgy mellékesen kaptunk még egy plusz világot is az ismert valóságunk mellé. A Mátrix-nak köszönhetően hamar elterjedt, és azóta is ezer helyen bukkan fel az általunk csak "Mátrix-effektnek" hívott körkörös fényképezési technika (fotó-fahrt), ami a filmben a golyók röppályáját mutatta be szemléletesen, a hongkongi huzalos verekedés és ugrálás, illetve a -CNN által is használt- "betűk oszlopos leomlása"-effekt.

Andy és Larry Wachowski, a rendező-forgatókönyvíró testvérpár egy nagyon hatásos filmmel indított, aminél még nem tudtuk, hogy egy trilógia első darabjáról van szó. Persze ez hamar kiderült, és attól kezdve kíváncsian vártuk, vajon mi jöhet még ki ebből a mátrix/valóság történetből, miről szólhat a következő rész, és egyáltalán. Most íme itt a második rész, mi pedig kicsit meg vagyunk lepve.

Nem mintha nem lenne ez is jó film.. :), de valójában elég kevés dolog emlékeztet belőle az első Mátrixra. Bár a főszereplők ugyanazok, és az események is kapcsolódnak az előzményekhez, mégis: ez a Mátrix már nem ugyanabból az anyagból van gyúrva, ez az elsőnek egy 2.0-ás verziója, csak ezúttal ez nem jelent egy jobb kiadást.

Rengeteg filozófia, őrült sok beszéd, ezek szüneteiben pedig látványos verekedések, üldözések, lövöldözések, ugrálások, és borzasztóan jó zenék - alapjaiban erről szól a film, a többi már csak habként funkcionál.

A történet kidolgozott, de első látásra még kevésbé érthető, mint a Mátrixé volt annak idején. Neo (Keanu Reeves), aki a bőrszerkóját papi köntösre cserélte időközben, még mindig kiválasztott, de ezúttal nem az ő személye a kérdéses, hanem az Orákulum jóslata Zion, vagyis az emberek sorsáról. A Gépek, vagyis a Mátrix még mindig el akarja pusztítani az emberek utolsó szigetét, Ziont, és ezúttal már egy feltartóztathatatlan hadsereggel támadnak, ami vészes gyorsasággal fúr utat magának Zion felé. Az idő szűkös, a zioni Tanács pedig két utat követ egyszerre: egyrészt hagyják a Nebuchadnezzar nevű hajót és Morpheust (Laurence Fishburne) külön utakon járni, aki az Orákulum révén reméli megmenteni az embereket, másrészt ők is hadsereget szerveznek, egy nagyon antipatikus parancsnok irányításával. A fő történetszál természetesen Morpheus-szal és kis csapatával (Neo, Trinity, Link) foglalkozik, mivel a másik vonal egyedül Niobe kapitányt (Jada Pinkett Smith) tartogatja számunkra érdekességként, egyrészt mint helyes, 149 cm-es vezetőt, másrészt mint Morpheus volt szerelmét, aki most már a parancsnokkal jár. A szerelmi szálak egyébként meglepően erősek a filmben, Neo és Trinity (Carrie-Ann Moss) szenvedélyesen rajonganak egymásért, Niobe még mindig nem feledte Morpheust ("vannak dolgok, amik nem változnak"), és van még egy fekete-szerelmespárunk is, Link, az új operátor (Harold Perrineau Jr.) és Zee (Nona M. Gaye) személyében. Nona Gaye nem véletlenül emlékeztetett minket rögtön Aaliyahra, ahogy megláttuk (bár van az arcában még egy kicsi Angela Bassett is), mint később kiderült, Zee szerepét eredetileg Aaliyahnak írták, de sajnos közbeszólt a 2001-es repülőgép-szerencsétlenség, amiben az énekesnő meghalt.

A Wachowski-testvérek láthatóan mindent megtettek azért, hogy elkerüljék a szokásos "második részes fanyalgást", ezért szinte minden képkockánál a biztosra próbáltak menni. Ami a Mátrix-nál (így, utólag visszagondolva) még egy spontán kibontakozó harc volt, az itt egy árnyalatnyi pontosan lekoreografált harci jelenet, ami mindig takkra pontosan egyszerre kezdődik egy beindult zenével. Nincs lazítás, egy percig sem, ha éppen nem zúzzák halálra egymást Neo-ék és az ügynökök (illetve egy új ellenség, a Merovingok), akkor éppen a filozófia van porondon, főszereplőink nehezen érthető információkat közölnek a Mátrix, illetve az egész rendszer állapotáról és lehetséges jövőjéről.

Az alkotók igyekeznek minél jobban ragaszkodni a Mátrix 1.-nél bevált elemekhez, így újraláthatjuk az előző rész kék/piros kapszula-jelenetének a kopott vörös foteljét, a halottaiból váratlanul és nem megmagyarázott módon feléledő fő-gonosz Smith ügynököt (Hugo Weaving), vagy az Orákulumot (Gloria Foster), ismét meglepően hétköznapi környezetben. Ezt a meglepetés-effektet többször is használja a film, mivel a Mátrixban hatásos volt a mindentudó Orákulumot egy sütögető fekete néniként konyhában ábrázolni, most erre három jelenetben is rájátszunk, de annyira erőltetetten, hogy a harmadik ilyen jelenetnél (a "Kulcskészítő" nevű kulcsfontosságú figura megtalálásakor) már felkacag a közönség.

A film karakterei egy kulturális zanza termékei, Wachowskiék a görög mitológiától kezdve (Perszephoné/Monica Bellucci, az Orákulum), a frankok történelmén keresztül (a Meroving dinasztia a frank királyok utódai, az V-VI. században), a Bibliáig szinte mindent feldolgoztak, amit értek. Ezek közül a legérdekesebb a Merovingok szerepeltetése, mivel a Merovingi (Lambert Wilson) -híven a frank történelmi hagyományokhoz- franciául beszél, sőt, tulajdonképpen francia is, egy Franciaországból importált színésznővel az oldalán (Monica Bellucci), vámpír kinézetű iker-testőrökkel védelmezve, és alapvetően gonosz ellenségként feltűntetve. Pontosan nem derül ki, hogy a Merovingi miért ellensége Neo-éknak, de a film csúcsjelenetében, az autópályás, sok-sok perces üldözésben az Ikrek (Adrian és Neil Rayment) egyszerre küzdenek az ügynökök és Trinity-ék ellen.

Míg az Ikrek egy horrorfilm szereplőire emlékeztetnek, az ügynökök mintha az '50-es évek amerikai filmjeiből lépnének ki, csupa simaarcú Cary Grantként. Egyébként maga Neo is szolgál újítással az első részhez képest, mivel ebben a filmben felvesz egy olyan szokást, amivel a legveszélyesebb helyzetekből is el tud szabadulni: ez a special effekt a helyből felszálló Neot mutatja. (Miután felszállt már, utána Superman módjára kezd el repülni, ami szintén eléggé meglepő fordulat egy kiválasztottnál).

Tisztán látszik, ahogyan a film alkotói megpróbáltak egyensúlyozni az emberi, érzelmi motívumok, a sci-fi helyzetek, illetve a kungfu-s akciók között, és úgy előrevinni a "Mátrix-legendakört", hogy közben a látványos akciók kerüljenek előtérbe. Egy ilyen egyensúlyt szinte lehetetlen megteremteni, úgyhogy filmünknél az akciók és a verekedések győztek majdnem minden mással szemben. A legtöbb ilyen verekedős, harci jelenet kezdetekor szinte érezhető az alkotók megkönnyebbült sóhaja, ahogy arra gondolnak, a következő néhány percig legalább nyugta lehet a cselekménynek, nem kell semmit sem bonyolítani, hiszen most például Neo jó sokáig a Smith ügynök-klónokkal lesz elfoglalva.

A nem túl finoman kibontott cselekményért cserébe valóban lenyűgöző jeleneteket, speciális effektekkel megtűzdelt harcokat láthatunk, "köteles ugrásokat" minden mennyiségben, lelassított-kimerevített ugrás-fázisokat, virtuálisan beépített szereplőket valóságos helyszínbe és létező színészek közé, vagyis mindent, ami szemnek ingere a Mátrix után. ( A 300 millió dollárból készült film költségvetéséből állítólag 100 milliót költöttek csak a speciális effektekre).

A látványeffektek tehát rendben vannak, az aláfestő zenék ugyancsak, a színészi alakítások pedig ugyanolyanok, mint az első részben voltak. (Kivétel az új szereplőknél Jada Pinkett, Will Smith felesége, alias Niobe, aki nagyon jó, illetve Monica Bellucci, alias Perszephoné, aki továbbra is nagyon rossz). Laurence Fishburne felszedett magára néhány kilót az előző filmhez képest, de azért derekasan ugrált és küzdött, sőt, még egy Zion-buzdító beszédet is előadott az emberek közösségének, ami után furamód egy divatos zenékkel megküldött partyt láthatunk a zioniak kiszerelésében.

A filmet nálunk leginkább szinkronizáltan lehet látni, ami persze levesz kicsit az élvezeti értékéből, de azért nem túl zavaró. Szerencsére Neo nem kapta meg automatikusan Galambos Péter (Ross a Jóbarátokból) vagy Stohl András hangját, mert mindkét szinkronhang annyira túlfoglalkoztatott, hogy elnyomták volna Keanu Reeves alakját. Helyettük László Zsolt (alias Harmon Rabb a Jag-ből) lett Neo, Nagy-Kálózy Eszter pedig Trinity, és persze Galambos Péter is feltűnt egy kisebb szereplő szinkronhangjaként.

A trilógiák második részének az szokott a leggyengébb pontja lenni, hogy nem zárják le az adott film adott történetét, hanem átkapcsolják az utolsó részhez, és miközben tudjuk, hogy jobb esetben is egy fél évet kell várni a folytatásra (mint például a Mátrix 3-ik részére), tele vagyunk megválaszolatlan kérdésekkel, amikor fel kell állnunk a második rész végén. Most is ez történik, a történet nem jut nyugvópontra, sőt (ezzel még nem árultunk el titkot a filmből), és hiába kapunk a stáblista végén ízelítőt a harmadik részből, végülis a felfüggesztettség érzetével távozunk a moziból.

A Mátrix: Újratöltve több szempontból is tipikus "második rész", annak minden előnyével-hátrányával együtt, de leginkább úgy tudnánk jellemezni, mint egy látvány kung-fu-filmet, ami sci-fi alapokon nyugszik, és ami a tökélyre vitt speciális effektjeivel igyekszik elfedni a története hiányosságait, vagyis a profi digitális technika segítségével azt az illúziót kelti a nézőkben, mintha a film ismét a mátrixon kívül repíthetné őket. Ez már a Mátrix-videójátékok kora.