cspv logo
cspv szám: 72 / 05 tartalom
keresés

Oscar 2005 cikk cím cikk cím cikk cím Closer cikk cím A Por A Por Vejedre ütök Éjfél Után Bújócska cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 08 00718
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2005-03-09

A Por

Spun 2002.

Moziklip
Jonas Akerlund régóta az egyik legkedvesebb videóklip-rendezőnk, nagyon nagy öröm volt hát, hogy megpillanthattuk a nevét e film stáblistájának az élén. Spike Jonze-zal és a John Malkovich Menettel még szerencsénk volt, mégis inkább úgy álltunk most hozzá, hogy akármit is látunk, biztos érdekes lesz, és hogy nem annyira az számít, hogy egy csúcs-filmet kapjunk, mint az, hogy valami különlegeset lássunk.

Jonas Akerlund-ot mindenki a híres "Smack My Bitch Up" c. Prodigy-klip rendezéséért ismeri és isteníti, bár Madonna "Ray of Light"-jáért legjobb videóklip-rendező díjat kapott egyik évben, ezt nem számítjuk különösebb elismerésnek, lévén, hogy akkoriban Madonnát már érezhetően a lobby-tevékenysége miatt (is) szokták díjazni, és például a "Frozen" (amit nem ő rendezett, hanem Chris Cunnigham), vagy a "Nothing Really Matters" milliószor jobb klipek. Nekünk Akerlundtól a Roxette-nek készített finom és érzékeny klipje, a Wish I Could Fly tetszett nagyon. A Smack My Bitch Up nagyon sokáig a kedvencünk volt, de már valahogy nem annyira szimpi, a Por-t megnézve pedig már egyenesen egy fárasztó élménnyé változik át.

Sajnos, a film címe, a Por nem valami elvont művészfilm címe (mint ahogyan szerettük volna), hanem a Spun (kb. "belőve") szépítő, kulticizáló magyar fordítása. Azt, hogy "betépve" még csak véletlenül sem jutna eszünkbe a filmmel kapcsolatban említeni, hiszen az emberek fűtől szoktak betépni, vagy esetleg a saját agyuktól, de a szintetikus anyagok, vegyszerek véráramba juttatása teljesen más területe a drogok világának (meg kell jegyeznem, utáljuk is rendesen). Láttunk már azonban nagyon-nagyon jó filmet is, amelyben ilyetén drogokat alkalmaztak, lásd a Go - Nyomás című remekművet. Mindazonáltal a Por-ral nem az a baj, hogy valamilyen szemét drogról szól (a füvet nem tekintjük ilyennek, a sörök, borok és édességek mellett gondolunk rá), hanem az, hogy hogyan szól - arról, amiről.

A film legelső percei ugyanis már nagyon kellemetlen sejtést ébresztenek az emberben a film nyelvi eszközeivel kapcsolatban. Pontosan olyan vágásokat követnek el, mint amilyeneket a videóklipekben szokás, és ez élből aggasztó. Már a nyitó-jelenet sem különösebben bíztató. Egy utcára nyíló lepukkadt lakás, drogtanya nappalijában vagyunk, ide érkezik meg Ross, a főhős, hogy anyagot vegyen magának. Vágások, duma, összevissza, az egész jelenetnek se füle, se farka, egyetlen egy módon lehet beépíteni egy filmélménybe, ha feltételezzük, hogy amit most látunk, az a kaotikus előzmény, amiből a dolgok (a film cselekménye) majd később fognak kibontakozni, és akkor majd minden értelmet nyer. Vagy lehet még az is, hogy amit most látunk, az már a végkifejlet, és másodperceken belül kiírják, hogy "egy évvel korábban", és akkor kezdődik a film. Nos, sajnos egyik verzió sem következi be, de ez csak nagyon későn fog majd kiderülni.

A forgatókönyv enyhén szólva halálosan erőltetett. Spider Mike elhagyta az anyagot, mindig elhagyja az utóbbi időben, félő, hogy a Szakács (Mickey Rourke) dühös lesz, de a Szakács nője (Brittany Murphy) is itt van, akivel Ross (a főhős) elkezd látens módon összejönni. Közben a film végig azt sejteti, hogy Brittany Murphy-nek és Mickey Rourke-nak van valami terve, és éppen azt hajtják végre módszeresen, csak mi még nem tudjuk, miről van szó. Pedig nincs is semmiféle tervük, és ilyenformán a nagy káosz, összevisszaság, amit a filmben végig látunk, nem vezet sehova, és nem is ered semmiből. Ilyenformán az összevissza vágások nem valamiféle filmnyelvi újítást, hanem csak hanyag dekorációt, illetve vágói kifejezéssel élve "a felvett anyag" felpörgetésének egyszerű módját képezik. Végül szinte nehéz elhinni, hogy ez a film ennyire 0 történetről szól, ennyire 0 színvonalon, és az ember fejében az is megfordul, hogy nyilván valami baromi híres drogos bestseller alapján készülhetett, amit ha elolvasna az ember, akkor mindjárt megértené ezt az egész durva világot, amit most csak azért nem ért, mert még nem nőtt fel hozzá.

A film nem képez evolúciós ugrást Jonas Akerlund számára a videóklippekhez képest, hiszen az egész film pontosan ugyanúgy működik, mint egy videóklip, abszolút helyi jellegű hatáskeltéssel, úgy értjük, csak az adott pillanatban akar hatást elérni, és hozzá sem nyúl a filmnyelv legfontosabb eleméhez, a szeriális szinten való jelentéstulajdonításhoz, amikor egy adott jelenet a film korábbi jeleneteivel montázsba lépve csomó extra jelentéshez jut. Ez a különbség a trailerek és egy film, egy videóklip és egy film között. Lényeg, hogy a Por pont olyan, mint egy másfélórás videóklip. Ha olvasnál hozzá egy librettót, amely tájékoztatna arról, hogy most éppen hol tart a cselekmény (bocs: az állítólagos cselekmény), akkor egy fokkal biztosan jobban járnál. Enélkül azonban gyakorlatilag csak úgy jönnek egymás után a jelenetek, mint amikor valaki ki akar tölteni másfél órát egy mozifilmben.

A film fő attrakciói ennek megfelelően nem filmnyelvi újdonságok, a történetgörgetés és katarzis-keltés újszerű megoldásai, hanem abszolút lokális, egy-egy adott pillanatban ható elemek. Például láthatjuk Spider Mike-ot maszturbálni, láthatjuk Mena Suvari-t wc-n ülni, s azt is, amit eközben csinál, láthatunk tűvel való belövést, láthatunk egy ágyhoz bilincselt meztelen sztriptíztáncosnőt, akit 4 napig ott felejt Ross (ez elvileg biztosan vicces akar lenni, bár leginkább csak egy gyenge Tarantino-imitációnak tűnik). Aztán látunk durva rajzfilm-bevágásokat, valahányszor orrukba szippantanak abból a porból, ezek a rajzfilm részletek még durvábbak, de ezeken is sokkal inkább az erőlködés, mintsem a tabu-zúzás eredeti tehetsége érződik. Aztán látjuk még Eric Roberts-et, mint hiper-meleg maffiózót, kilakkozott lábkörmökkel, két darab férfiprostival egy ágyban tévét nézni. Látunk egy dagi nénit is, és a lakókocsija előtt egy rózsaszínű flamingót, ami a film átlagos fárasztó voltán még ront egy csomót. Ez körülbelül egy annyira álszerény "gesztus", mint Szabó István amúgy nem is rossz Álmodozások Kora c. filmjében, amikor egy Négyszáz Csapás című Truffaut-poszterrel "spontán" keresztülsétálnak a vásznon. Egy gesztus, amely szinte a szájába adja a nézőnek, hogy "lám, lám, hiszen ez is olyan, film, mint amit John Waters, a Rózsaszín Flamingók alkotója készített" - legalábbis, mindkettőben előfordul ilyen állat műanyagból.

Amikor e sorok írójának kb. 2 hete rátévedt a tekintete egy pici kis képre a CSPV film-infó oldalán, egyből tudta, hogy meg akarja nézni ezt a filmet, annyira jó volt az a kép Brittany Murphy-vel, és nemcsak a kép volt nagyon jó, de a karakterisztikája is (a mód, ahogyan előhívták). A film megtekintése után ez a fotó (és a többi is) még mindig gyönyörű - ehhez értenek a kliprendezők -, de a mögötte lévő film már alaposan lerontja az élményt. Világos, hogy a reklám- és kliprendezők egy egészen más fordulatszámon élnek, mint a mozifilmes társaik. Ha ők azt akarják, hogy a klip hasson, át kell törniük a műanyag képernyőn, és el kell jutniuk a kanapén tompuló, bambuló tinikhez is, és ehhez nagyon expresszívnek, nagyon agresszívnak kell lenniük. Beszédhez hasonlítva, ez olyan, mintha folyamatosan ORDÍTOZNIUK kellene. A film mint műfaj ehhez képest egy egészen más világ, nem egy pohár arcodba loccsantott víz, hanem egy finoman és tartósan áramló víztömeg, amit egészen másképpen kell megrendezni.

Van, akiknek sikerült, Antal Nimród filmje, vagy Spike Jonze-é sikerült, bár a Being John Malkovich sokkal jobb, mint a majdnem fárasztó Adaptáció, azért ez utóbbi is filmszerűen viselkedik. Mark Romanek (aki rendezett pár jó klipet) filmje, a Sötétkamra ehhez képest már határeset, sőt, durva csalódás, a fotók és a fényképezés iránti szenvedély letérítette a filmet a pályájáról, és egy se nem művészfilmet, se nem thrillert csinált belőle. Bergendy Péter Terézanyuja pedig már tipikusan olyan film, amely szétesik, illetve össze sem áll. A Por, hasonlóan a Terézanyuhoz, nem más, mint egymást követő fura jelenetek halmaza, amelyből csak papíron áll össze egy történet és film. Valljuk be, nagy csalódás. Úgy tűnik, Akerlund nem teljesen elégedett a film műfajával, és megpróbálta olyanra formálni, mint amilyenek a klipjei. Ez körülbelül annyira tragikomikus, mintha egy diszkótáncos éveken át arra gyúrna, hogy felléphessen az operában, majd amikor eljön a nagy nap, a nagy pillanat, elkezdene az "A, A, A, I'm staying alive, staying alive" című számra csörögni.

A Port nyugodtan tekinthetjük a "Smack My Bitch Up" c. remek Prodigy klip másfélórás, rendezői változatának, a gond csak az, hogy ez a derűs megfogalmazás a gyakorlatban egy meglehetősen rossz filmet takar.

-jepe-
2005-03-09
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19