Amikor a film
elején Owen Wilson mint Brunett hadnagy arról panaszkodik, hogy teljesen
unalmas már ez a pilóta élet, mert nincs semmi háborús bevetés, és folyton
csak megfigyelőkként végeznek repüléseket, egyből értünk a szóból, és
megérezzük, hogy lesz ez még így se, hogy jön még kutyára dér.
Igen, egyből lehet
tudni, hogy a fiatal hadnagy
ott fog majd sírni, ahol senki sem
látja, és persze az is egyből világos, hogy a leszerelési kérelme, amit
háborús bevetések hiánya miatt írásban bead a parancsnokának, Gene Hackman-nek,
a film végére vissza fog kerülni hozzá, már csak az a kérdés, hogy milyen
úton? MI mindenen fog keresztül menni a hetyke hadnagy, amíg a fim végére
visszavonja felelőtlen gondolatait?
A film egyébként határozottan jól kezdődik, jó kis vadászrepülőzés, száguldozás
a légtérben, közben pedig techno zenét hallgatunk, egyáltalán nem rossz,
de tényleg, a képek is jók, meg minden. És ekkor még előtte vagyunk a híres
"Wilson" jelenetnek, amivel vagy
jó negyven percre megpuhítják a szívünket. Ez a "Wilson" geg egy
egyszerű poén, de annál többet sejtet és annál jobban hat.
Amikor a parancsnoknak beadja a leszerelési kérelmét, tudjuk, hogy a filmes
koreográfia szerint ez később majd visszarúg. Ugyanígy mindig vannak olyan
jelenetek is a filmekben, amik most még csak mosolyogni való poénok, de
"később még hasznossá válhatnak". Ilyen például, amikor
Mel Gibson a Halálos Fegyverekben fogadásból kiugratja a vállát. Csak nézünk,
hogy mi ez a hülye poén, hogy valaki a rendőrségen fényes nappal abba fogad,
hogy ki tud szabadulni egy kényszerzubbonyból, és a fogadás megnyerése érdekében
kiugratja a vállát, ami persze nem kis fájdalommal jár. A fim végén aztán
mindig adódik egy olyan jelenet, egy olyan kutyaszorító, amiből enélkül
a trükk
nélkül nem igen tudna kiszabadulni. Például a második részben, amikor szegény
Pasty Kensit a víz alatt végzi, Mel Gibson a vállas trükkje révén mégis
megmenekül, és így nemcsak az a rész folytatódhat, de a további két folytatásról
sem maradunk le (hogy az egyéb Mel Gibsonos filmek tucatjait ne is említsük).
Egyszóval jók ezek a trükkök, szóval lássuk, Owen Wilsonnak milyen trükk
jut ki eben a filmben, amire egy egész jelenetet szentelnek?
Brunett hadnagy (Owen Wilson) a repülőgép anyahajón
vidámkodó katonatársainak odaszól, hogy volna egy fogadása. Közben, de ezt
csak a nézők látják, a pilóta-társának is odaszól, hogy "figyu, most
egy kis demó a fizika törvényeiből ..". Azt találja ki, hogy azzal
a szerkezettel, amivel a repülőket elkapják és lefékezik landoláskor, kilőnek
egy baseball labdát, ami persze szóhalmozás, hiszen a baseballban már benne
van a labda. Brunett azt javasolja, fogadjanak abban, hogy ha kilövik, a
szél visszafújja a hajó fedélzetére, plusz ő még jól el is kapja. És akkor
kilövik, pazar légi felvétel plusz trükk a kilőtt labdáról, Brunett fut,
mindenki izgul, és a labda végül a tengerbe zuhan. Ekkor jön a poén, hogy
valaki fájdalmas hangon a labda után ordít, hogy "W-I-L-S-O-N-!-!-!".
Egyértelműen a számkivetett Wilsonjára utalt a poén, amikor Tom Hanks elveszítette
"őt" (a Wilson nevű röplabdát) a tengeren. Nagyon jó poén volt,
indításnak is mindenkép pozitív, kérdés, hogy ennek a gegnek vajon milyen
hasznát veszi majd a film végén Brunett hadnagy (egyébként semmilyet).
A film története nagyon egyszerű, ahogy a fim címe is ígéri,
Brunett hadnagy ott fog rekedni az ellenséges területen, egy szál
semmiben, és ő lesz a (katona) szökevény, aki ellen minden összeesküdött,
és akinek hajszál híján kell megmenekülnie. Egy sima felderítés során rossz
helyen repülnek rossz
időben (Szerbia felett), és olyan légifelvételeket készítenek, amik ha az
amerikaiak kezébe kerülnek, lesz nemulass. A szerbek észlelik is, hogy ez
a szitu, és jól lelövik Brunett gépét, a hadnagy katapultál, a társával
együtt, akit a gonosz szerbek szabályosan kivégeznek, és hogy rövidek legyünk,
itt kezdődik Brunett pokoljárása.
Ez a menekülés igényesen indul, és próbál is az maradni, ám egy apróság
beárnyékolja az egészet, és ez az, hogy ha lelőtték a gépet, ugyan hogyan
fordulhatna elő, hogy az USA nem megy a katonáiért azon nyomban? Az egész
teljesen irreális, hogy elindulnak, felrakják a kommandós make up-ot, már
minden készen áll, és akkor egy ellenszenves tiszt, Piquet (Joaquim de Almeida,
Harrison Ford és Willem Dafoe mélynövésű ellenfele a Hazafias Játékokban)
lefújja az egészet. Mindez nyilván szőrszálhasogatásnak tűnhet, pedig nem
az, mert ezen az egy apróságon csúszik el az egész film.
Amúgy tényleg normálisan "járnak el az ügyben", szépek a képek,
Owen Wilson pedig annyit fut, amennyit talán még senki soha (legalább is
idén) a vásznon. A legszebb rész, ami miatt valószínűleg a forgatókönyvet
is megvették az, amikor a két pilóta megérkezik egy hegy tetejére, amin
egy hatalmas szobor áll, egy angyal szobra (mint amilyen a Kis Szemtanúban
is van az állomáson). Havas hegytető, egy lapos terület, pont mint ami Citadellánk
a szabi-szoborral, az ember szívében melegség ébred: "civilizáció!",
azaz "Owen Wilson megmenekült". Ám ahogyan az ejtőernyőjével egyre
lejjebb és lejjebb ereszkedik, és végül az angyal arca előtt ereszkedik,
jókora horror-kép fogad minket: az angyal halott, teljesen szétlőtték az
arcát. Ez egy nagyon szépen és jól elkövetett ábrázolása
a háború és brutalitás által megroncsolt humanitás világának az ex Jugoszlávia
területén, plusz egy nagyon hatásos hangulatfestés is egyben, ami a film
teljes hosszán végig kísér minket, sőt, még a fim után is megmarad.
Owen Wilson eléggé jó, de rajta kívül nem igen látunk
mást a filmben, például egyéb szereplőket, leszámítva az egy darab jogging-szerkós
orosz maffiózó-katonatisztet, "az ellenséget". A szereplőtlenség
és az egyszerű történet is elmenne valahogy, mert Owen Wilson helyzete jól
átélhető, ám az az apró kérdés, hogy "de miért nem mennek érte és hozzák
ki őt onnan egyből?" tönkrevágja az egész (amúgy kellemesen közepes
filmet). Ez az a banánhéj, amit kár volt lebecsülni,
mert hiába is magyarázzák meg, hogy "bla-bla-bla", ezért és ezért
nem éri meg öt percet helikopterezni és kimenteni a pilótát, a néző számára
áttetsző, hogy mi van: nem szabad kihozni, nehogy vége legyen a filmnek.
Ez a faramuciság oda vezet, hogy miután az ember kijön a filmről, percek
alatt halvány és távoli emlékké zsugorodik az egész, és csak egyetlen kép
marad meg, az az angyal-szobor, ami tényleg szép volt, egy másodperc a millióból.