Borsmenta (Peppermint, 1999.)

A Borsmenta a mediterrán filmkészítés egyik kellemes meglepetése, bár igazából nem lehet pontosan tudni, milyenek mostanában a görög filmek, mindenesetre ez a film biztos, hogy az ottani élbolyból került ki, annyira jó.

Costas Kapakas 47 éves rendezőnek valójában ez már a második filmje ( az első egy 1995-ös rövidfilm volt, "Le Bâton dans l'eau" címmel), mégis a tavalyi görög "filmszemlén" a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díjat nyerte meg a Borsmentával, még két díjjal együtt, a legjobb forgatókönyvnek és a legjobb játékfilmnek járó elismeréssel egyetemben. Úgy tűnik, Kapakas a saját életét, illetve a gyerekkorát írta meg a forgatókönyvben: a főhős, Stafanos egy negyvenes évei közepén járó értelmiségi, aki miközben beteg anyját látogatja meg, felidézi a gyerekkorát, mindazt, ami a tizenegy-két évesen történt vele, és látjuk, ahogy ez a pár év meghatározta később egész további életét. Stefanos egy kis görög faluban nőtt fel, a mamája pont olyan volt, ahogy a kívülállók egy délszaki anyát elképzelnek, vallásos, kicsit prűd, zárkózott, de nagyon melegszívű és kedves.
A papa politizál, szexképeket nézeget, az egész család nagyon tipikusnak tűnik az adott környezetben, de ez a film ügyesen felül tud emelkedni a szokásos és közhelyes gyerekkori emlékek-nosztalgián: a néző úgy érzi, Stefanos és Marina, a barátnője négy gyereknek való élményeket szerzett pár év alatt, és hogy egy érzelmekben gazdag felnőtt élethez körülbelül ilyen gyerekkor szükséges, és mennyire jó, ha ez összejön valakinek. Marina (Markella Pappa, aki valószínűleg a legszebb kislány egész Görögországban) valójában unokatestvére Stefanosnak, egész kiskorukban együtt játszanak és bolondoznak, s felhőtlenül szerethetik egymást mindaddig, míg tinédzserkorba nem lépnek, mert akkor életbe lép az anyai tiltás: mivel egyenes ági rokonok, már nem lehetnek annyira közel egymáshoz többé, mint azelőtt.

Mire idáig elér a film, már láttuk őket kicsiként táncolni az esőben, életükben először berúgni egy mentaitaltól, úgyhogy nincs néző, akinek ne fájna a szíve a megtámadhatatlan családi tiltás hallatán. Stefanost egész gyerekkorában csak a repülőgépek érdeklik, Marinán és a repülőgép-modelleken kívül a világ szinte csak egy elmosódott díszlet számára, és íme, amikor felnő, repülőgép-biztonsági specialista lesz, vagyis nála beteljesültek a gyerekkori álmok. Hősünk úgy néz ki felnőttkorában, mint bármelyik negyvenes értelmiségi, de amikor a jelen időben végigmegy egy házibulin, ahol a régi barátai buliznak ismét, mintegy húsz év után, akkor az ő szemével nézve megint mindenki mint egy semleges díszlet-figura jelenik meg, és továbbra is csak Marina számít.

A Borsmenta nem egy kifejezetten vidám film (a visszaemlékezés "apropója" Stefanos mamájának a betegsége), de jó ütemben zajlik a cselekménye, és az egyszerű képeivel is jól tud hatni a nézőre, arról nem is beszélve, hogy egy esetleges érzelmi eltompulás ellenszereként mindenképp tudjuk javasolni a film megtekintését.

-monica-