A Tehetséges Mr. Ripley
The Talented Mr. Ripley 1999

A szeretet köztudott, hogy önző dolog, aki szeret valakit, az szinte belőle táplálkozik, és a táplálkozás egy pusztításként fogható fel. Körülbelül ezt a problematikát járja körbe a Tehetséges Mr. Ripley.

Adva van egy proletár származású srác, Tom Ripley (Matt Damon), amolyan szabadúszóként mozog, aki még nem igazán döntötte el, hogy mihez is ért valójában, de ezzel együtt igen sok területen mutat tehetséget. Egyik alkalommal éppen koncertet ad, egy kölcsönkért zakóban, amely koncert után alkalma nyílik egy nagyon gazdag férfival beszélgetni. Ez a férfi elpanaszolja, hogy a fia Olaszországban "kempingezik", nem csinál semmit, csak hajókázik, meg csajozik, és költi az apanázst. És szó szót követ, és Tom Ripley máris kapott egy küldetést, mégpedig pénzért, hogy odamenjen, és visszahozza a szökevény aranyifjút. Az ötvenes években, amikor ez a történet játszódik 1000 dollár nagyon nagy pénz, és Ripley ennyit kap az útra.  Meg kell jegyezni, hogy a film legeleje, illetve maguk a feliratok nagyon újszerűen és nagyon profin vannak megoldva, ilyet eddig még nem lehetet látni, pedig nagyon egyszerű. A kép egy egy részét (mikor melyiket) egy színes rész, egy sáv takarja ki, amin azért átlátszik, az alatta lévő kép, és ezen jelennek meg a feliratok, a sportközvetítések szoktak ilyet alkalmazni kicsiben, de nagyon jó. Mire eltelik a film első öt perce, már annyira sínre vagyunk téve, hogy szinte egy lepke szárny által kavart légörvény könnyedén végigröpítene minket bármilyen történeten. Ennek ellenére a film elég unalmas, csak nehéz megfogni, hogy miért. Mindenesetre az Amerikai Szépségnek a nyomába sem ér. Anthony Minghella korábbi filmje, az Angol Beteg sem volt egy pörgős kaland, és ugyanúgy mint most is, a főszereplővel ott sem lehetett a filmekre jellemző módon azonosulni, Ralph Fiennes összes különlegességét abból nyerte, hogy beteg, és ha nem lett volna az, talán észre sem vettük volna, ami persze nem feltétlenül negatív kritika. Jellemző volt azonban az Angol Betegre, és a Ripley-re is jellemző ez, hogy fantasztikusan részletgazdag ugyan, de ezek a részletek nem állnak olyan nagy erővel össze, mint a higanyzsaru a terminátor kettőben, hanem csak úgy vannak, bámészkodhatunk a jelenetek felett, mint a moziban. És csak azért sajnálkozunk, mert érezhetően nagyobb erő van a történetben. Tom Ripley nekivág Olaszországnak, és már a pályaudvaron úgy mutatkozik be egy lánynak, akit Cate Blanchett alakít, és aki nagyon szép, hogy ő Dickie Greenleaf, a mágnás fia. Aztán megismerkedik Dickie-vel egy tengerparti strandon, mégpedig úgy, hogy véletlennek tűnjön, azt hazudja, hogy ő is a Princeton-ra járt, és szinte percek alatt beeszi magát Dickie és Marge életébe. Marge megformálásáról Gwyneth Paltrow gondoskodik. Ott van az álompár, napfény, jazz, vitorlás hajó, na és a szex. Paradicsomi életforma. Másrészt ott van Tom Ripley, aki sosem volt gazdag, és nagyon úgy néz ki, hogy nem is lesz, és most belecsöppen ebbe a világba és megízleli az édes életet. 
Tom gyorsan tanul, és már elutazása előtt is precíz előtanulmányokat folytatott "Dickie-ből", lemezeket pakolgatott fel a lemezjátszójára, bekötött szemmel, és próbálta mindig kitalálni, hogy éppen ki játszik, csakhogy a klasszikusok dióhéjban jellegű műveltséget megszerezze. A helyszínen pedig, megtanulja Dickie aláírását, a szokásait, a barátai nevét, szinte mindent. Ez az a dolog, ami határozottan izgalmas és érdekes a filmben. Tom határtalan csodálata az utánozhatatlan könnyedséggel rendelkező, született arisztokrata Dickie iránt csak nőttön nő. Dickie, (Jude Law, a Gattaca-ban Ethan Hawke bátyja) semmit nem csinál, csak élvez az életet, és most, hogy ebben Tomis részt vehet, már önmagában részegítő hatással van rá.
 
 UIP-DUNA FILM  


De ez ennek az élvezetittasságnak csak az egyik fele. A másik fele abból jön létre, hogy Tom, mint egy szivacs szívja magába Dickie lényét, vagyis valaki másnak a bőrébe bújik bele fokozatosan. Thomas Mann kisregénye, a Halál Velencében jut eszünkbe, ahol a Gustav Mahlerről mintázott karakter leugrik Velencébe, és ott annyira megváltozik, annyira nemhogy felszabadul, de kifordul magából, hogy a végén nincs megállás. Vagy, a másik Thomas Mann analógia a Félix Krull regénye, az Egy Szélhámos Vallomásai, amin gyakorlatilag egész élete során dolgozott, és teljesen rendhagyó módon soha nem is fejezte be, legalább is maga szerint, mert az olvasónak az egyik legjobb és leghappyendesebb irodalmi élményt nyújtja, hiányérzet nélkül. Ebben a regényben Félix Krull, aki éppen nincstelen, és liftboyként tevékenykedik, pályája hajnalán, egyik téli este sétál a városban, a hóesésben, és megpillant egy testvérpárt egy előkelő ház erkély-teraszán. Ahogy ott állnak fehér kardigánjaikban, egy fiú és egy lány, a hóesésben, szőke és kékszemű fejeikkel, majd úgy döntenek, hogy mára elég lesz a hóból, és inkább bemennek a melegbe, a kirakatüvegek összes frusztrációs hatását és vonzerejét egyszerre fejtette ki Félixre. Szeretett volna ő is ott lenni, sőt ő lenni az, az az ikerpár. És ha már itt tartunk a Félix Krull regény egyébként is elődnek tekinthető, mert Félix személyt cserél egy gazdag fiúval, aki egy lány miatt nem akar elutazni világkörüli útra. Mindenképp azt mondhatjuk, hogy a Mr. Ripley-nek megvan a maga nagyon erős történet-magja. 
Már szinte dörzsölhetjük a tenyerünket, hogy de jó kis film, mert tényleg jól kezdődik, és jól halad, de aztán egyszercsak elsötétül minden, és bekövetkezik a fordulat, ami lényegében hazavágja az egészet. 
Ártatlan jelenetnek indul, Dickie a kádban ül, Tom pedig szárazon, ruhában, és akkor megkérdi, hogy ne üljek be melléd? Még ekkor sem akarjuk felfogni, hogy mi van, és először inkább arra gondolunk, hogy Tom, a nagy asszimilálódó művész ki akarja deríteni, hogy Dickie nem homoszexuális-e, éspedig azért, hogy ezt a (Gwyneth-tel illetve Marge-dzsal szemben) gyenge pontját felhasználva a helyére furakodhasson az elképesztő szépségű lány ágyában és életében. 
Ó, igen, gondoljuk naivan, ez lehet a terv, és nem más, Dickie-t kigolyózni Marge szívéből, ágyából, életéből, és akkor majd, ha az események odáig fejlődnek, Marge akár cinkos is lehet az eredeti, vagyis Dickie eltűntetésében, mint egy thrillerben. 
De nem, sajnos, nem ez történik, hanem a leglaposabb dolog, ami elképzelhető. Tom tényleg szerelmes lesz Dickie-be, és végül egyfajta "szerelemféltésből" kifolyólag teszi el láb alól, és ez nagy kár. Mert akkor minek volt a sok agyafúrt és izgalmas előkészület, ami szinte a Kéz, Amely a Bölcsőt Ringatja-t juttatta eszünkbe, vagy a Beugró-t. Egyszeriben eltűnik a "tehetséges" Tom Ripley és egy sima féltékeny srác marad helyette, aki annyira már nem kavar fel minket. Ezzel együtt, ahogy bejön a homoszexualitás (lapos) vonala, Marge szerepe is rohamosan kezd csökkenni, és az összes izgalmat már csak az hivatott megadni nekünk, hogy Tom folyamatosan bujkál, és valahányszor összefut Cate Blanchett-tel, aki tudja róla, hogy kicsoda, mindig újabb bonyodalmat jelent. De ezek a bonyodalmak egy sima és klasszikus álarcos színdarab korlátjai között maradnak, mégpedig bőven. Tényleg nagy kár, mert lehetett volna sokkal jobb, illetve jó is. 
Így egy remek történet helyett a remek színészek munkáját élvezhetjük leginkább, a két női főszereplőn kívül feltétlen figyelmet érdemel Philip Seymour Hoffman, aki Freddie Miles szinte gusztustalanságig közönséges, és mégis roppantul jópofa karakteréért felelős, amely sokat dob a filmen. Freddie Miles a Boogie Nights-ban is szerepelt, (a homoszexuális, pufi fiút alakította), valamint a Boldogságtól Ordítani-ban is, (az a pszichopata csávó volt, (Allen), aki Lara Flynn Boyle szomszédjában lakott). Ő aztán tényleg megtett mindent azért, hogy egy színvonalas filmet kapjunk. Egyébként mindenki jó a filmben, állítólag még az eredeti regény írónője is, vagyis amennyiben nem tökéletes a film, valahol Minghella-nál akadhatott el a dolog.
-bob-
 

oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22