The War Zone 1999

Tim Roth most bemutatkozik mint filmrendező, és a minimum, amit elvárunk tőle, aki a Kutyaszorítóban (Reservoir Dog) főszereplőjeként valóságos sztárrá vált a körünkben, az az, hogy a végeredményt egy szóval tudjuk leírni, és az a szó az, hogy "cool".

A film ehhez képest kicsit vadul indul, mert alacsony költségvetésű szocreál, egy lecsúszott család Londonból egy vidéki, tanyaszerű kisvárosba csúszik le, ezentúl ott fognak élni, a papa, a mama, a két tini gyerek, Tom és Jess, de úton van születendő kistestvérük, aki egy autóbalesetben jön a világra.

Apuci vezet, a két tini gyerek a lehajtható tetőn kidugja a fejét, és próbálják kellemesen felfogni az utazást, amit középkorú, elhízott anyjuk nyögdécselése ellenpontoz. De apuci felborítja az autót, anyucit nem lehet kiszedni, de mégis eljutnak a kórházba. Remek, ezen a ponton néhány lány, aki valahogy másra számított mint Tim Roth rajongó, elhagyja a nézőteret, de a show folytatódik.

Természetesen jól elnyújtott jelenetek követik egymást, ez az intellektuális álca, ugyanis megszoktuk, hogy ha egy komoly rendező sokáig mutat valamit, akkor ott komoly részleteket lehet felfedezni, és ezért van a kitartás. Amikor valaki csak mutatja, hogy intellektuális, akkor pedig az van, hogy nevet a markában, hogy amíg amerikai, vagy éppenséggel rendes londoni kollégái mennyi pénzt leapasztanak a film költségvetéséből, hogy a film egy-egy perce összejöjjön, addig ő, jelen esetben Tim Roth egy-egy forgatási napon akár 15 percet is fel tud venni, ráadásul statiszták, komolyabb kameramozgatás, vizuális effektek, sőt drága napidíjú sztárok, sőt drága bérleti díjú helyszínek alkalmazása nélkül. Kés a vajban, kábé így működhet például az influenza vírusa.

A Jessie-t alakító színésznő, Lara Belmont egyszerűen gyönyörű, csodaszép abban a sáros és bő naciban, kommersz cipőjében és a pulcsijában. Sajnos a film nem bízza ránk, hogy ilyen egyszerűen, és szerényen élvezzük a szépségét, hamarosan sort kerít arra is, hogy meggyőződjünk róla, Lara Belmont-nak hatalmas mellei vannak, pedig beértük volna enélkül az infó nélkül is, csak azzal, hogy látjuk őt beszélni, mozogni, satöbbi.

Lara Belmont illetve Jessie mentén folytatódik a történet, és ahogyan az alacsony költségvetésű, kritikai díjak által piacra betörni szándékozó projekteknél lenn szokott, a humor, az érzelmek és a fantáziadús történetmondás helyet, a durva, primitív, és horrornál is súlyosabb dolgok bevetése mellett dönt. Filmeknél is: olcsó húsnak híg a leve, liszt helyett drámával sűrítjük, lassú kavargatás közben.

Mi tud történni tehát? Az apuciról kiderül, hogy folyamatosa megerőszakolja a lányát, a gyönyörű Jessie-t. Az akciófilmek és a rendes filmek között az a különbség, hogy azokban sokkal kevesebb jelentős fordulat van a történetben, "terroristák bemennek", "Bruce Willis megöli az egyiket", stb, Tim Roth filmje még ennél is sokkal kevesebbet dob be a közösbe, éldegélnek, kiderül a megerőszakolósdi, fokozódik a feszültség, a végén pedig kifejlet.

Tim Roth filmje azonban nem a valóságon alapul, hanem egy angol bestselleren, amit azért imádtak a kritikusok, mert nyilván fogalmuk sincs arról, hogy a gyermekvédők hogyan küzdenek a "child abuse" ellen, és hogy egyáltalán hogyan szabad megközelíteni ezt a jelenséget. A történetben
ugyanis fel sem merül, hogy rendőrség, az anya észre sem vesz semmit az egészből, és amikor a fiú felveszi videóra is, utána az egész kamerát bedobja egy szakadékba. Az egész történet kábé arról szól, hogy Angliában egy tanyán totális középkor és perverzió tud uralkodni. Jean Luc Godard egykor nagyon fel volt háborodva a Schindler Listájának forgatása miatt, pontokba szedett tiltakozólevelet is megjelentetett, (a Filmvilág le is közölte), és ez a tulajdonképpen vicces levél rögtön az elején azt tartalmazta, hogy utálja Hollywood-ot, amiért nem tudta megakadályozni Spielberg-et abban, hogy újra felépítse Auschwitz-ot. Tim Roth most gyakorlatilag ugyanezt csinálta, és a kritikusok meg is kajálják, hiszen Hollywood-hoz köze sincs, amit mondhatnánk úgy is, hogy közelébe nem ér a huszadik századi filmek színvonalához.

És végül, vajon mit tartogat még ez a kiagyalt történet, esetleg egy csavart? Elég nagy csavar lenne, ha Jessie fiútesójáról, Tomról kiderülne,
hogy gyakorlatilag csak féltékeny volt az apjára? Egy ilyen megoldás minden, csak nem csavar, ez betegség. Tim Roth tulajdonképpen tehet (magának) egy szívességet. Nemcsak színészként nagyon negatív, lásd Rob Roy, és egyébként a Kutyaszorítóban sem volt pozitív, hanem rendezőként is. Ráadásul, mielőtt ebbe a súlyos történetbe belevágott volna, már tudta, hogy a könyv "népszerű", "sikeres", "a kritikusok kajálják", tehát még egy ici-picit sem kockáztatott, hanem sebészi pontossággal a biztos intellektuális sikerre ment. Nem úgy, mint a Boys Don't Cry rendezője, és Hilary Swank, akik a 2-3 milliós költségvetésű filmet "csak" azért csinálták meg, hogy az embereknek egy akármilyen pici része lássa, mert ha látják, a jövőben esetleg nem fordul elő. Tim Roth-nak semmiféle indítéka nem lehetett és nem is volt, neki csak az volt a dolga, hogy kiválasszon egy történetet, ami olcsó, és sikeres, és ami az általa rendezőként kialakítandó image-nek megfelel. Szinte látjuk, ahogyan olvassa a kritikákat, és folyamatosan a "radikális" szót keresi, hogy "Tim Roth" egy nagyon radikális rendező .. nálunk ilyet nem fog találni, és még azt a szívességet sem tesszük meg neki, hogy egyfajta csattanóként végül egy szóval jellemezzük a filmet, hogy "sick", (mert ez is belefér az image-ébe), hanem inkább úgy összegezzük, hogy kérjük vissza a jegy árát ..

-joey (tribiani)-