The Mummy, nagyon vicces filmcím, nem is hinné az ember, hogy a múmiát pont így mondják angolul, azt gondolnád, valami becézés. Tegyük fel, hogy kétféle ember él ezen a földön, az egyik típus azt mondja, szeretem az olyan filmeket, ami "annyira rossz, hogy már jó", a másik típus azt mondja, a rossznak is vannak fokozatai, de olyan fokozat nincs, hogy "már jó".  A Múmia olyan film, ami az első típusnak bejön, a másodiknak nem. (Mármint ha léteznek ezek a típusok). 
Amikor beülsz, már eleve fel vagy készülve, hogy egy Indiana Jones koppintást fogsz látni, de ez a film egyetlen érzéstelenítője, a többi színtiszta agymosás, utána nem tudod, miért és mi, és hogy mi miért, és mi mi. Az agyad mosását elsősorban vizuálisan hajtja végre a film, rajzfilm szerű háttérdíszleteivel, határozottan összevissza vágásaival. Ehhez hozzájön a történet, ami helyből kihúzza a lábad alól a talajt.  A fáraó csaját lenyúlja egy hős-szerelmes komoly pozíciójú egyiptomi (varázsló). A fáraó rajtakapja őket, és a szerelmesek a legjobb védekezés a támadás megoldást húzzák elő tarsolyukból, és ledöfik az okkal féltékeny uralkodót. De hiába ölték meg, őrájuk is halál vár. Rendesen bebalzsamozzák őket, a csávót élve, és egy csomó ganajtúró bogarat (mi mást) adagolnak a koporsóba, szörnyű büntetésként. Aztán, amikor párezer év múlva újjáélesztik az újjáéleszthetős hulla szerelmeseket, kitör a krízis.  A varázsló éled újra először, és mindent elkövet, hogy szerelmét is összerakja, vagy mi, csakhogy innentől kezdve ő a horror-szörnyeteg. Pozitívból negatívba, ezt nem igazán szokás csinálni főszereplőkkel. Aztán átmegy nintendóba, forduló forduló után, csapás csapás után, a múmiavarázsló pedig szépen sorban zabálja fel az embereket. Az ő emberevésén kívül a szkarabeuszok képezik a másik főpoént, ahogy a gagyi filmekben lenni szokott, az első mellékszereplő, akit megtámadnak, halálnak halálával hal meg, később, amikor John Hannah , az A Nő 2X pasijának a bőre alá másznak be, egy egyszerű mozdulattal eltávolítják, és percekkel később már vidám üldözési jeleneteket láthatunk, ahol szkarabeuszok ezrei elől menekülnek a főszereplők, de a bogaraknak egyet sem sikerül elkapniuk közülük. Ilyen ez a film, de nem meglepetés. Szinte már csak az a kérdés, hogy miért nézné meg az ember? Az első típus azt mondhatja, "szórakozásból", a második pedig azt, hogy "azért, mert rosszat akarok magamnak". 

Ha valaki már csak egyszer is szembesült egy Jackie Chan-filmmel, akkor nem adódnak különös meglepetései az Elveszett Zsaru láttán sem. Majdnem másfél óra ugrálás, koreografikus mozdulatok, felgyorsított vagy lelassított kaszkadőrmutatványok sora, hihetetlen fárasztó a szemnek és leginkább az agynak. Nem tudsz belefeledkezni még a verekedések látványába sem, mivel minden meseszerűen művi, és nagyon betanult. Steven Seagal még a legrosszabb formájában is rendesebben harcol, mint Jackie.
A filmnek nem volt története tulajdonképpen, tehát erről nem is szólnánk, ami jó és élvezetes a filmben, azok a végefőcím alatti képek voltak,  amelyek az elrontott forgatási helyzeteket mutatták be, ez a pár perc tényleg szórakoztató volt.
Jackie Chan írta, koreografálta és rendezte a filmet, éppen ezért olyan, mint egy egyszemélyes reklámklip arról, hogy ki a legjobb kung-fus szerte Ázsiában. Azt, hogy sikerül-e megtudnia, kicsoda ő valójában, azért nem árulom el, mert nem emlékszem. 

A Kuki nem keverendő össze Robert Altman "Cookie’s Fortune" (1999) c. filmjével, ez egy John Waters film, és eredeti címe Pecker. 
Pecker egy vidám kis fickó, Edward Furlong alakítja, és valószínűleg miatta siettünk olyan lázasan beállni a sorba jegyért, hiszen az Amerikai História X-ben nagyon aranyosan játszott, és maradandó élményhez juttatott minket,  függetlenül a film tényleges minőségétől).
Szóval, Kuki életvidáman fotózza a kisvárosi fejeket, valójában minden fotós álma, hogy a helyi busz ablakából össze vissza kattintgat, és jobbnál jobb képek jönnek ki végeredményként. Ezek a spontán portrék nem unalmasak, mert sajátos embereket ábrázolnak, nem szépek, hanem érdekesek. Ilyen fejeket csak moziban látni. Kuki barátunk nemcsak fotózik, de a képeket szépen elő is hívja, és fénymásolt miniplakátok segítségével közönséget is szervez a kiállításához. 
A kiállítás a helyi büfében történik, ahol Kuki amúgy a pénz keresi. Kezdetleges körülmények uralkodnak, a tulaj csak akkor enged be valakit, ha fogyaszt is. 
Mindenkinek tetszik, mintha a Miért éppen Alaszka c. tévésorozat egyik epizódját látnánk, (Polar Exposure). És akkor, mint a mesében, arra jár egy NY-i kritikus, illetve kritika, mert nőnemű. Úgy hívják, hogy Rorey Wheeler (Lili Taylor). Lili Taylor-t a Robert Altman filmekből ismerjük leginkább, vagy a Váltságdíjból, ahol ő a gyarmekrabló-csaj, vagy az Arizonai Álmodozókból. Határozottan örülünk, hogy végre jól néz ki, illetve hogy hagyta John Waters, hogy jól nézhessen ki, mert szegényt állandóan csúnyácska lányként ábrázolják, kihasználva azt a nagyszerű adottságát, hogy úgy tud kinézni és viselkedni, mintha nem is színész lenne, hanem egy hétköznapi ember. 
Lili Taylor tehát felfedezi Kukit, és meghívja NY-ba, kiállítani. Ez bizony egy karrier kezdetét jelenti. A sokezerszer látott konfliktus jön elő, hogy Kuki örül a sikernek, de közben kényelmetlen neki. Foggal körömmel ragaszkodik az eredetiségéhez, meg ahhoz, ahonnan jön. Barátnőjét felébe helyezi a karrierjének, és egész NY-nak, és Rorey-nek, de helyből. Büszkén megmarad Baltimore-inak, de túlzásba viszi. Úgy akar kapni, hogy nem akar adni. Két variáció lehetséges egy Baltimore-i felfedezettnek, vagy azt mondja NY-ban, hogy Baltimore-ból származom, ott egyszerűbbek az emberek, de sokat tanultam belőle. (ekkor a régebbi énjét adja el az újért). Vagy pedig Baltimore-ban azt mondja mindenkinek, hogy ezt a nagy kampányt, hogy fotók jelennek meg rólam az újságokban, és hogy egy nagy valagnyi pénzt söprök be kiállításonként, annak köszönhetem, hogy a NY-iak hülyék, "és bevallom nektek, Baltimore-i honfitársaim, hogy röhögök rajtuk, mert ők nem tudják, hogy mi van, ők soha nem jártak a lepattant Baltimore-i kocsmákban, csak sznob fotókról ismerik az életet". Kuki rendesen szerepzavarban van. Azt hiszi, Baltimore a világ közepe, és hogy a NY-i fejeknek ismerniük kellene a Baltimore-i életet. És ezzel lenézi munkaadóit, akik ráadásul hihetetlen érdeklődést mutatnak, és nagyon is élvezik az egzotikus kisvárosi életet. Mégsem illik visszaküldeni őket az anyaméhbe, hogy újra szülessenek, mint Baltimore-iak. Mellesleg, ha Baltimore-t annyira ismernék, Kukika sem tudna karriert csinálni, mert nem tudná kinek eladni a képeit, max. japánoknak. 
Honnan jön ez a fura Baltimore komplexus, hogy nem bírja simán kezelni, hogy valahonnan jön, és ehelyett eljátssza a hegy nem megy Mohamedhez szitut? 
Onnan, hogy John Waters Baltimore-i, minden filmjét Baltimore-ban forgatta, fix stábjával. Ez még nem lenne baj, ha izgi lenne a történet. De nem az, olyan közhelyes, hogy csak na, és sántít is a dolog rendesen. Persze, jól telepakolta John Waters-es megoldásokkal, hogy például a Baltimore-i  homeless házaspár megjelenik a NY-i partin, a kiállítás után, és mindenki furán néz, de Kuki vállalja, hiszen, ha már lefotózta őket, haveroknak számítanak. De kíváncsi lennék, hogy elvárja-e John Waters, hogy a híradó-operatőrök megismerjék a hurrikán-sújtotta embereket, ha már interjút csinált velük egyszer. Vagy másképpen megközelítve a kérdést, most akkor Kuki, vagy a házaspár tulajdonát képezik a fotók? Mert akié a fotó, az hivatalos a megnyitóra, és ennyi. Nem lenne gond ebből, ha Kuki fizetet volna nekik előleg, vagy utólag azért, hogy modellként használta őket.
Kell még a filmbe némi fenék-mutogatás, nehogy azt lehessen mondani, John Waters most egy sima Pierre Richard szintű vígjátékot produkált, és kezd átmenni lágyba. Mindent összevéve nem szimpatikus egy olyan film, amit úgy kell nézni, hogy a Pink Flamingos rendezőjének a filmje, aki polgárokat pukkaszt. Nem akarjuk tudni, ki ő, és honnan jön, akármilyen életvidám, Jávor bajuszos feje van, akkor sem. Csak egy filmet akarunk látni, ami jó. A polgárpukkasztásnak pedig egyszerűen nincs terepe, mert napjainkban, hálistennek a teen-agerek is polgárok, ők pedig nem ragaszkodnak semmihez, egyszerűen szórakozni vágynak. 
A történet, természetesen úgy megy tovább, hogy utána Baltimore-ban rendeznek kiállítást, ahova egész NY "lejön", Kuki levakarja magáról Lili Taylor-t, mintha nem is lenne jó csaj, vagy mintha nem lenne oka felnézni rá. A kiállításon Kuki a NY-i kiállítása során készített képeit állítja ki, a NY-iak nagy meglepetésére. Nem szeretik magukat kiállítva látni. De aztán Kuki apjának bárjában, vetkőzős show-val egybekötve mindenki feloldódik. Ahogy Sebastian mondja a Kegyetlen Játékokban: uncsi, uncsi, uncsi.